A négy természetes ellenség

A négy természetes ellenség

Tudással rendelkező embernek lenni nem állandó jellegű dolog. Igazából soha nem lehet azzá válni. Legfeljebb csak rövid pillanatokra, miután legyőztük a négy természetes ellenséget. Ha ezek közül egy is legyőzte az embert, tovább nincs mit tenni. Ha egyszer behódolt, vége van. Akkor győzik le végleg, ha elhagyja magát, és már nem is próbálkozik.

Amikor az ember a tanulás útjára lép, még nem látja tisztán, hova akar eljutni. Hibásak a céljai, és gyenge az akarata. Jutalmakról ábrándozik, melyeket soha nem kaphat meg, hiszen fogalma sincs a tanulás nehézségeiről. Lassan elkezdi megismerni a tudást; először csak apránként, majd egyre nagyobb adagokban. Hamarosan összecsapnak a gondolatai. Amit megtanul, nem az lesz, amit elképzelt, ezért félelem tölti el. A tanulás soha nem olyan, mint amire számítunk. Minden új lépés a tanulásban újabb feladat elé állítja, és a félelme könyörtelenül fokozódni fog. Az egész célja egy csatamezővé változik. Ezzel együtt felbukkan az első természetes ellenség: a félelem. Szörnyű ellenség, árulással teljes, és nehéz legyőzni. Az út kanyarulataiban áll lesben, rejtőzködve. Ha az ember megijed a jelenlététől és megfutamodik, akkor az ellenség véget vetett a tanulásának. Nem lesz belőle tudással rendelkező ember. Talán egy szájhős válik belőle, vagy csak egy megfélemlített, ártalmatlan valaki. Mindenesetre legyőzött ember lesz. Első ellensége meghiúsította vágyait. Az embernek nem szabad megfutamodnia. Le kell győznie félelmét, és meg kell tennie a következő, majd az az után következő lépést a tanulásban. Akármennyire retteg, nem szabad leállnia. Ez a szabály! Elérkezik majd a pillanat, amikor első ellensége visszavonul. Az ember önbizalmat kezd érezni. Szándéka megerősödik, és a tanulás nem jelent már számára elrettentő feladatot. Amikor ez az örömteli pillanat eljön, az ember habozás nélkül állíthatja, hogy legyőzte az első természetes ellenségét. Lépésenként jut el idáig, de a félelem egyszerre és villámgyorsan tűnik el.

Ha egyszer legyőzte a félelmet, egész életére megszabadult tőle, mert a helyét világosság foglalja el. Az elme világossága, mely kitörli a félelmet. Ekkorra az ember már ismeri saját vágyait, és tudja, hogyan kell ezeket kielégíteni. Előre látja a tanulás minden újabb lépését; minden tisztán és élesen jelenik meg. Az ember úgy érzi, semmi sincs előle rejtve. Ekkor találkozott második ellenségével: a világossággal. Az elme világossága, melyet oly nehéz megszerezni, eloszlatja a félelmet, de ugyanakkor elvakít. Arra készteti az embert, hogy soha ne kételkedjen magában. Bizonyosságot ad neki, hogy mindent megtehet, mivel tisztán látja a dolgokat. Ez azonban nagy hiba, olyan valami, ami nem teljes értékű. Ha az ember átadja magát ennek a csalárd hatalomnak, akkor bedőlt a második ellenségnek, és tanulása csak sötétben tapogatózás. Sietni fog, amikor türelmesnek kéne lennie és fordítva. Addig keresgél a tanulásban, amíg eljut odáig, hogy már képtelen bármit is tanulni. Az ily módon legyőzött ember lelkes harcos vagy bohóc lesz. A drágán megfizetett világosság azonban soha nem vált át újra félelembe és sötétségbe. Mindig világosságban fog élni, csak éppen nem fog semmire vágyakozni és semmit sem fog megtanulni.

Az embernek le kell győznie a világosságot, és csak akkor használhatja, ha látni akar. Minden új lépést türelmesen meg kell fontolnia; de mindenekfelett látnia kell, hogy világossága majdnem hibának számít. El fog jutni egy olyan pontra, amikor megérti, hogy világossága csak egy pont volt látása útjában. Így győzheti le a második ellenségét, és ezzel olyan helyzetbe kerül, amikor semmi sem sértheti többé. Ez már nem lesz hiba, nem lesz pont a szemei előtt. Ez lesz a valódi hatalom. Ekkor ráébred, hogy a hatalom, amit oly régóta hajszol, az övé. Arra használhatja, amire akarja. Szövetségese az utasításait várja, és kívánsága parancs. Mindent lát maga körül. De ezzel szemben is találta magát harmadik ellenségével: a hatalommal! Ez mind közül a legerősebb. A legtermészetesebb és legkönnyebb behódolni neki. Végtére is, az ember legyőzhetetlen. Parancsokat oszt; kezdetben kiszámított kockázatokat vállal, végül szabályokat alkot, hiszen ő a mester. Ekkor az ember nem veszi észre a közelgő harmadik ellenséget. Hirtelen, anélkül, hogy észrevette volna, elvesztette a csatát. Ellensége kegyetlen, szeszélyes emberré változtatta. Akit a hatalom legyőz, úgy hal meg, hogy soha nem tudja meg, hogyan kell vele bánni. A hatalom csak sorscsapás neki. Az ilyen embernek nincs befolyása önmagára, és nem tudja, hogyan és mikor használja a hatalmát.

A harmadik ellenséget erőszakkal kell elutasítania. Rá kell jönnie, hogy a hatalom, amit legyőzöttnek hitt, soha nem lehet az övé. Tartania kell az irányt, és mindent, amit megtanult, óvatosan és hűségesen kell kezelnie. Ha belátja, hogy a világosság és a hatalom az önmaga feletti ellenőrzés nélkül súlyos hibának számít, akkor ér el arra a pontra, ahol mindent kézben tud tartani. Tudni fogja, mikor és hogyan használja hatalmát. Ily módon le is győzte a harmadik ellenségét. Ekkor elérkezett a tanulás útjának végére, és ekkor figyelmeztetés nélkül, hirtelen szembetalálkozik az utolsó ellenséggel: az Öregkorral. Ez mind közül a legkegyetlenebb, amit nem lehet teljesen legyőzni, csak harcolni lehet ellene és késleltetni.

Ekkorra érkezett el oda az ember, hogy nincs több félelme, elméjének nincs türelmetlen világossága, amikor minden hatalmát kézben tartja, de ugyanakkor ellenállhatatlan vágyat érez, hogy megpihenjen. Ha teljesen átadja magát a pihenés és feledés vágyának, ha vigasztalást talál a saját kimerültségében, akkor elvesztette az utolsó menetet – ellensége gyenge, öreg teremtésként ledöfi. Visszavonulási vágya lerombolja az elért világosságot, hatalmat és tudást. Viszont ha az ember lerázza a fáradtságot, és végigéli, amit a végzet parancsol, akkor nevezhetjük tudással rendelkező embernek, még ha csak egy pillanatig is az – abban a pillanatban, amikor felveszi harcot utolsó, legyőzhetetlen ellenségével. A világosságnak, hatalomnak és tudásnak ez a pillanata elégséges is számára.