Carlos Castaneda mesevilága

Bolgár Lajos: A sámán nyaklánca

Egy híján negyven esztendeje kutatok különböző indiáncsoportok között, és mivel elsősorban a sámánok a törzsi tudás őrzői, az ő életüket és tevékenységüket tanulmányoztam. Elmondhatom, hogy a legtöbbet Masisétől, Hatopától, Marcelinótól vagy Tokorótól, a nambikwarák, a piaroák, a guaranik és wayanák nagy tudású sámánjaitól szereztem. Világképük megértése csak az adott etnikum teljes kultúrájának ismeretében, a közösség ellenőrzése mellett képzelhető el. Éppen ezért Castañeda írásainak olvasásakor az első reakcióm az volt: nehezen hiszem, hogy egy sámán „magántanárként oktasson”. A másik gond ami felmerül a donjuani „tanítások” kapcsán, hogy azok ugyancsak eklektikusak! Az elképzelések viszont – Zolla professzor szavaival annyira hókuszpókusz módjára összekuszáltak, hogy nehezen értelmezhetőek.

Castañeda egyik bírálója Sebaid, az arizonai egyetem kutatója 1987-ben kézzelfoghatóbb, természetrajzi oldaláról közelítette meg a leírásokat: a szerző szerint a castañedai mű a szélhámosság terén vetekszik a Fülöp-szigeteki „őskőkori” taszadajok „felfedezésével”.

Miről is van szó: Castañeda állítása szerint a Los Angeles-i egyetemen folytatott stúdiumai alatt tíz évig volt egy jaki törzsbeli sámán, Don Juan tanítványa. Az oktatás helyszíne a Sonora sivatag lett volna. Sebald szerint az amerikai kollégák naivitására jellemző, hogy Castañeda „terepjegyzeteit” ellenőrzés nélkül elfogadták. Castañeda harmadik kötetét (Journey to Ixtlan, 1972) pedig elfogadták, mint doktori diplomát a kaliforniai egyetemen!

Holott az amerikai pszichológus, de Mille is figyelmeztetett: Castañedában valószínűleg sarlatánt üdvözölhet az akadémiai világ… A pszichológus pontról pontra kifejtette: a szerző valószínűleg sosem járt a Sonora sivatagban, hiszen leírásai tele vannak ellentmondásokkal.

Hasonló nyomon indult el Sebald is, aki Castañeda nagy bánatára kritikája idején már húsz esztendeje élt a Sonora sivatag melletti házában, és tökéletesen ismeri a környék állat és növényvilágát. Ennek alapján bírálta Castañeda írásainak helyszínét.

Castañeda sok mindenről ír, ami a sivatagban elképzelhetetlen. Így például egy vérbeli jaki sámán ismeri a sivatag törvényeit, és nem fog júniusban – költés idején – fürjet ölni! A sivatagi vadászok azt is tudják, hogy a forró évszakban fellépő fertőző kór miatt nyáron sosem vadásznak nyúlra!

Ugyancsak fantázia szülte kép, hogy „hemzsegnek” a „rettegett” pumák: ez a ragadozó mindig magányosan jár, ráadásul igen félénk, és hamis az a leírás is, hogy a pumák elől fára másztak, hiszen arra a puma sokkal ügyesebben kapaszkodna fel… ha lennének megfelelő fák azon a tájékon! Sonora sivár vidékén ugyan él a paloverde, a mesquita és a vasfa: de ezek egyikére sem lehet Sebald szerint felmászni – a tüskék miatt! Nem beszélve arról, hogy Arizonában és Mexikóban már csaknem teljesen kipusztították a pumát csapdákkal és lőfegyverekkel.

Castañeda a helyi klímaviszonyokkal sincsen tisztában, hiszen decemberben, amikor jéghideg szokott lenni, ő langyos esőről ír… A kritikus így fejezi be mondandóját: Castañeda tája a mesék világához tartozik.

Ha Castañeda – J. L Borgeshez hasonlóan – fantasztikus elképzeléseit szépirodalmi formába öntötte volna, akkor senki sem kérte volna tőle számon, valóban autentikus-e. Castañeda azonban antropológiai műnek állította be köteteit, sőt tudományos fokozatra is igényt tartott, így hát indokoltan tartják szélhámosnak. Más kérdés, hogy az ő nyomában kezdtek egyre többen foglalkozni indián törzsek világképével, igaz egyúttal mindez táptalaja is lett újabb donjuanisták fantazmagóriáinak…

Bolgár Lajos: A sámán nyaklánca – részlet