Don Genaro története

Ixtlán vidék

Még ifjúkoromban szálltam szembe a szövetségesemmel első ízben. Emlékszem, kora délután volt. Már hajnal óta a földeken voltam, éppen hazafelé mentem. Hirtelen egy bokor mögül előbukkant, és elállta az utamat. Már várt engem, s arra csábított, birkózzunk meg. Majdnem sarkon fordultam, ott akartam hagyni, de eszembe jutott, hogy elég erős vagyok a küzdelemhez. Azért féltem ám! A hideg futkosott a hátamon, a nyakam deszkakeménységűre merevedett. Egyébként az jelzi a készenlétet, amikor megmerevedik a nyakunk.

Ilyen helyzetben be kell fogni a szánkat. Olyan ütést kap az ember, amikor megragadja a szövetségest, hogy leharaphatja a nyelvét vagy kiverheti a fogát. Egyenesen, jól kiegyensúlyozva kell tartani a testünket, és a lábunkkal bele kell kapaszkodnunk a talajba.

Amikor megragadtam a szövetségest, erős ütést kaptam. El nem képzeltem volna, hogy ilyen lesz. Olyan volt, mint… mint… mint… Nem is tudom szavakkal elmondani. Miután megragadtam, örvényszerűen pörögni kezdtünk, de nem engedtem el. Olyan sebességgel és erővel pörögtünk a levegőben, hogy semmit sem láttam. Minden ködben úszott körülöttem. Tovább folytatódott ez a pörgés, egyre tovább, egyre tovább… Hirtelen megéreztem, hogy megint a földön állok.

Végignéztem magamon. Nem ölt meg a szövetséges! Még mindig egyben voltam. Saját magam voltam! Akkor tudtam, hogy sikerült. Végre megvan a szövetségesem! Ugráltam örömömben. Micsoda érzés! Micsoda jó érzés volt! Aztán körülnéztem, hol vagyok. Ismeretlen volt a környezet.

Arra gondoltam, a szövetséges a levegőn át elragadott, s valahol nagyon messzire dobott le attól a helytől, ahol pörögni kezdtünk. Megkerestem a világtájakat. Úgy gondoltam, kelet felé lakom, ezért arra indultam. Még korán volt. Nem tartott túl sokáig a birkózásunk. Hamarosan járt útra találtam, s egyszer csak egy csomó ember jött szembe. Indiánok voltak. Mazatékoknak gondoltam őket. Körbevettek, s megkérdezték, merre tartok.

– Hazafelé megyek, Ixtlánba! – válaszoltam.
– Eltévedtél? – kérdezte valaki.
– El – feleltem. – Miért?
– Mert nem arra van Ixtlán! Ixtlán az ellenkező irányban van!
– Mi is oda megyünk! – szólt valaki más.
– Nem tartasz velünk? – mondták mindannyian. – Van nálunk ennivaló!

Nem mentem velük, mert nem voltak igaziak. Ezt attól a perctől tudtam, amikor odajöttek. Volt valami árulkodó a hangjukban, a barátságosságukban, különösen, mikor arra kértek, hogy velük tartsak. Gyorsan kereket oldottam. Kiáltoztak utánam, könyörögtek, hogy menjek vissza. Hívásuk egyre kísértetiesebbé vált, de én csak rohantam tovább.

Emberek voltak, csakhogy nem igaziak. Mint a kísértetek. Jelenések.

Miután messzebb jutottam, magabiztosabb lettem. Tudtam, hogy Ixtlán arra van, amerre megyek. Később két férfit láttam szembe jönni az úton. Ők is mazaték indiánnak tűntek. Rőzsével megrakott szamarat vezettek. Ahogy elmentek mellettem, odamotyogták: “jó napot”. Én is köszöntem nekik, s mentem tovább. Úgy tűnt, nem figyelnek rám, csak mentek tovább. Lelassítottam, feltűnés nélkül hátra fordultam, és figyeltem őket. Folytatták útjukat, s nem érdekelte őket, mit csinálok. Igazinak tűntek. Utánuk futottam, s kiabáltam nekik, hogy várjanak meg.

Megfogták a szamarukat, s a két oldalára álltak, mintha a terhét védenék.

– Eltévedtem a hegyekben – szóltam hozzájuk. – Merre van Ixtlán?

Arra mutattak, amerre ők mentek.

– Nagyon messze van – mondta egyikük. – Azoknak a hegyeknek a túloldalán. Négy-öt napba fog telni, míg odajutsz.

Megfordultak, s tovább mentek. Úgy éreztem, igazi indiánok, s kérleltem őket, hadd csatlakozzak hozzájuk.

Egy ideig együtt is mentünk, aztán egyikük elővette az elemózsiáját és engem is megkínált. Volt valami szörnyen furcsa abban, ahogy az ételt kínálta. Testem riadtságot érzett, így azonnal hátraugrottam, s ismét futásnak eredtem. Mindketten azt állították, hogy meghalok a hegyekben, ha nem tartok velük, s megpróbáltak rávenni, hogy visszamenjek. Az ő kérlelésük is igen csábító volt, de én futottam onnan, ahogy csak tudtam.

Tovább mentem. Akkor már tudtam, hogy jó úton vagyok Ixtlán felé, s azok a jelenségek csak el akartak engem téríteni.

Még nyolccal találkoztam; ezek már bizonyára tudták, hogy az elhatározásom rendíthetetlen. Az út mentén álltak, s könyörgő szemmel néztek rám. A legtöbben még élelmet és egyéb, állítólag eladásra szánt dolgokat is kitettek, mintha ártatlan, út menti kereskedők lennének. Meg se álltam, rájuk sem néztem.

Késő délutánra egy ismerősnek tűnő völgybe érkeztem. Valahonnan ismertem már. Azt hittem, már jártam ott, de ha így volt, akkor valójában Ixtlántól délre voltam. A táj kiemelkedő jellegzetességeit fürkésztem, hogy eligazodjak, s útvonalamat is kiigazítsam, amikor egyszer csak feltűnt egy kecskéit vigyázó indián pásztorfiú. Úgy hétéves forma lehetett, öltözete ugyanolyan, mint az enyém volt az ő korában. Egykori önmagamra emlékeztetett, amikor atyám két kecskéjére vigyáztam. Figyeltem egy darabig. Magában beszélt, amit én is annak idején. Értek a kecskepásztorkodáshoz, meg tudtam hát állapítani, hogy nagyon ügyesen végzi a dolgát. Alaposan és elővigyázattal. Nem kényeztette a kecskéit, de nem is volt velük kegyetlen.

Elhatároztam, hogy beszélek vele. Amikor hangosan megszólaltam, felugrott, egy párkány felé rohant, a sziklák mögé bújt, és onnan kandikált elő. Úgy tűnt, bármikor kész futásnak eredni, s menteni az életét. Tetszett nekem ez a fiúcska. Félt ugyan, de mégis talált arra időt, hogy a kecskéit kiterelje a látókörömből.

Hosszú ideig beszéltem vele: elmondtam, hogy eltévedtem, és nem tudom, merrefelé van Ixtlán. Megkérdeztem, hogy hívják a legközelebbi helységet, s a válasza az volt, amit vártam. Ennek igen megörültem. Rájöttem, nem tévedtem el, s azon morfondíroztam, micsoda ereje lehet ennek a szövetségesnek, hogy egy szemvillanás alatt ilyen távolságokra hurcol.

Megköszöntem a fiúnak a segítséget, s tovább indultam. Feltűnés nélkül előjött a rejtekhelyéről, s egy alig kivehető ösvény felé terelte állatait. Úgy tűnt, ez az ösvény lefelé vezet a völgybe. Utána szóltam, s ezúttal nem eredt futásnak. Elindultam felé, s mikor túl közel értem hozzá, a bozótba ugrott. Megdicsértem az elővigyázatosságáért, s még néhány kérdést feltettem neki.

– Hová vezet ez az út? – kérdeztem.
– Lefelé – felelte.
– Te hol laksz?
– Ott lenn.
– Sok ház van ott lenn?
– Nem, csak egy.
– És hol a többi?
A fiú a völgy túloldala felé mutatott a korához illő közömbös kézmozdulattal. Aztán a kecskéivel elindult lefelé.
– Várj egy kicsit! – szóltam a fiú után. – Fáradt és éhes vagyok. Vigyél el a családodhoz!
– Nincs nekem senkim – felelte a fiú, s ez kissé megütött. Nem tudom miért, de a hangja elbizonytalanított. A fiú észrevette habozásomat, megállt, s felém fordult.
– Senki sincs most nálunk – mondta. – Nagybátyám elment, a felesége meg a földeken van. Van jó sok élelmünk! Van bőven! Jöjjön velem!

Szinte elszomorodtam. A fiúcska is kísértet volt! Hanglejtése, mohósága elárulta. A jelenések tőrbe akarnak csalni, de én nem riadtam meg. Egész testem még mindig zsibongott a szövetségessel való mérkőzéstől. Dühös szerettem volna lenni a jelenésekre, vagy a szövetségesre, de valahogy képtelen voltam úgy feldühödni, ahogy azelőtt. Feladtam hát a próbálkozást. Majd el akartam szomorodni, mert olyan aranyosnak találtam a fiúcskát, azonban ez sem sikerült. Így ezt is feladtam.

Váratlanul rájöttem, hogy van szövetségesem, s a kísértetek semmit sem tehetnek velem. Követtem a fiút az ösvényen. Más jelenések is előugrottak innen-onnan, s megpróbáltak szakadékba buktatni, de akaratom erősebb volt náluk. Észrevehették ezt, mert egy idő után abbahagyták a zaklatást. Végül már csak egyszerűen odaálltak az utam mellé; egyik-másik néha felém vetette magát, de akaratommal megállítottam őket. Végül teljesen felhagytak üldözésemmel.

A hangszínük, a mohóságuk, hogy kicsalják, s ahogyan az élelemről beszéltek, mind árulkodó jelek voltak – ezek észrevételében a szövetségesem segített. Ugyanis magamtól sohasem vettem volna észre ezeket a sajátosságokat. Aztán rájöttem, hogy a kísértetek mik is valójában: emberek! Miután a szövetségessel találkoztam, semmi sem volt többé valóságos.

Sohasem érek el Ixtlánba. De belül úgy érzem… néha úgy érzem, hogy már csak egy lépésnyire állok tőle, mégsem érek oda soha. Utazásomon még a táj rég jól ismert jellegzetességeit sem találom már. Már semmi sem az, mint azelőtt. Mindenki, akivel találkozom, kísértet-utazók, múlékony lények.

A szövetséges találkozása után ismeretlen földön találtam magamat és az első dolgom az volt, hogy elindultam haza, Ixtlánba. Csakhogy Ixtlánba nem lehet visszamenni. Amim ott maradt, az örökre elveszett. Minden, amit szerettem, amit gyűlöltem, amit kívántam – elveszett. Az érzéseim mégsem tűntek el és nem is változtak meg, elindultam hát hazafelé, tudván, hogy soha nem jutok el oda, tudván, hogy nincs olyan erő a földön, még a halál sem, amely visszaadná a helyet, a dolgokat, az embereket, akiket szerettem.

A szövetséges kiragad, s az embert egymagában ismeretlen világokba pörget. S ha a szövetségessel pörög az ember, megváltozik a világról alkotott fogalma. Minden ettől a fogalomtól van, ha ez átalakul, maga a világ is megváltozik.

Csak harcosként maradhatunk életben a tudás útján. A harcos művészete az, hogy kiegyensúlyozza az emberlét rettenetét az emberlét csodálatosságával.

Forrás: Carlos Castaneda könyvei