Stanley Milgram, amerikai pszichológus kísérlete nagyon elgondolkodtató. Azt mondta kísérleti alanyainak (teljesen átlagos amerikai polgároknak), hogy azt kutatja, vajon a büntetés javítja-e a memóriát. Az emberek nem kérdeztek többet, elhitték, elfogadták, hogy ez nemes cél, és vállalták a részvételt. (Megvolt tehát az ideológia!…) Ők lettek a “tanárok”, akiknek ki kellett kérdezniük egy körülbelül harminc szóból álló listát az úgynevezett “tanítványoktól”. (Ez utóbbiak beépített emberek voltak.)

Minden alkalommal, amikor a tanítvány hibázott, a tanárnak meg kellett nyomnia egy gombot az asztalán, minden hiba után a következő gombot, és minden gomb az előzőnél tizenöt volttal magasabb áramütést mért a tanítványra.

A tanár látta, ahogy a tanítványt beültetik egy székbe, elektródákat kapcsolnak rá, majd át kellett mennie a szomszédos szobába. Akkor kezdődött a kísérlet. Az első áramütések még semmi következménnyel nem jártak, ám százötven voltnál a tanítvány, pontosabban egy magnófelvétel, melyet a szomszéd helyiségből játszottak le, kiabálni kezdett:

– Ez fáj, hagyjuk abba!

Erre minden tanár a kísérletvezetőhöz fordult, és megkérdezte, mitévő legyen. Azt a választ kapta, hogy a megállapodás értelmében, folytatnia kell tovább.

– Kié lesz a felelősség – kérdezték a tanárok -, ha valami baj történik?

A kísérletvezető megnyugtatta őket, hogy természetesen az övé. És az átlagos amerikai polgár, megszabadulva a felelősség súlyától, nyomta, csak nyomta a gombot tovább.