Fényburok

Fényburok

Ha látsz, az embereket fényszálaknak látod. Olyanok, akár egy fehér pókháló. Leheletvékony fonalak, melyek a fejtől a köldökig tekeregnek. Olyan az ember, mint egy tojásdad fénygomolyag. Karjai, lábai fényes, minden irányba törő sörték. Ráadásul mindenki mindennel érintkezik. No, nem a keze segítségével, hanem azzal a hosszú fonálköteggel, ami a has középpontjából lövell ki. Ez kapcsolja az embert a környezetéhez, ez tartja egyensúlyban, ez ad neki szilárdságot.

Egy buborékon belül vagyunk. Ebbe a buborékba kerülünk a születésünk pillanatában. A buborék kezdetben nyitott, aztán elkezd becsukódni, amíg teljesen körül nem zár minket. Ez a buborék az észlelésünk. Egész életünket a buborék belsejében töltjük. Ami a buborék faláról visszatükröződik, az a világról alkotott felfogásunk. Ezt a buborékot meg kell nyitni, hogy megpillanthatóvá váljon az ember teljessége. Tisztára kell söpörni a buborék, azaz a tonál egyik felét, és mindent a másik oldalra halmozni. Aztán a buborékot ki kell nyitni a tiszta oldalon és rendelkezésre áll a teljesség. A buborék egyik fele az értelem kizárólagos tartománya, a tonál. A másik fél az akarat kizárólagos tartománya, a naguál. Ez az egyetlen lehetséges rend. Ha egyszer feltöretett a pecsét, a harcos soha többé nem lesz ugyanaz, aki volt.

Bal szem

Ha a harcos előrehaladt a tudomás ösvényén, bármit meg tud fogni a bal szemével. Ilyenkor valami előkúszik, valahonnan a gyomor alól; ennek a valaminek aztán irányt lehet szabni, és bármire összpontosítani. A harcos életében egyszer eljön ez a pillanat, amikor egyszerűen megtörténik. A harcos bal szeme rendszerint nem is olyan, mint a másik; bandzsa marad, kisebb lesz vagy nagyobb, vagy más tekintetben eltérő.

A tonál szerint

Folyékonyak vagyunk, fonalakból álló fénylények. Az a megegyezés, miszerint szilárd tárgyak vagyunk, a tonál műve. Amikor a tonál visszahúzódik, rendkívüli dolgok eshetnek meg; bármilyen rendkívüli tett vagy esemény. De csak a tonál számára rendkívüliek.

Gyűjtőpont

Az észlelés azért következik be, mert mindannyiunkban van egy szerv, amelyet gyűjtőpontnak hívnak; ez a gyűjtőpont választja ki az egymáshoz igazítandó belső és külső emanációkat. Az a konkrét elrendezettség, amelyet világként észlelünk, attól jön létre, hogy gyűjtőpontunk egy meghatározott ponton helyezkedik el a fényszövedékünkön. A gyűjtőpont helyzete irányítja a viselkedésünket és az érzéseinket.

Ahhoz, hogy első vigyázó figyelmünk gyújtópontjába, annak a keskeny emanációs sávnak az emanációi közül, ahol az ember tudomása elhelyezkedik, az észlelt világ kerüljön, a gyújtópontnak bizonyos emanációkat hangsúlyossá kell tennie. Azok az emanációk, amelyekről emiatt nem veszünk tudomást, továbbra is elérhetőek számunkra, de egész életünkben szunnyadnak bennünk, és ismeretlenek maradnak előttünk. A látók ezeket kiemelt emanációkat jobb oldalnak, normál tudatállapotnak, tonálnak, e világnak, az ismertnek, első vigyázó figyelemnek nevezik. Az átlagember ugyanezeket nevezi valóságnak, ésszerűségnek, józan észnek.

Az emberi lények két okból szokták mindig ugyanazokat az emanációkat választani. Egyrészt azért – és a kettő közül ez a fontosabbik ok -, mert azt tanították nekünk, hogy ezek az észlelhető emanációk (a csecsemők gyűjtőpontja ide-oda mozdul, a felnőttek jelenléte viszont egy határozott helyzetben megköti), másrészt viszont azért, mert gyűjtőpontunk eleve ezeket az emanációkat választja ki nekünk, és készíti elő felhasználásra.

Noha a kiemelt emanációk az emberi tudat sávjának nagy részét magukban foglalják, az ember fényszövedékén belüli összes emanációnak csak nagyon kis részét alkotják. Az ember sávján belüli figyelmen kívül hagyott emanációk mintegy bevezetőként szolgálnak az ismeretlenhez, amely mint ismeretlen azoknak az emanációknak a tömege, amelyek nem részei az ember sávjának, s amelyeket soha nem lehet kiemelni. A látók ezt bal oldali tudomásnak, nagualnak, másvilágnak, az ismeretlennek, második vigyázó figyelemnek nevezik.

A gyűjtőpontot a belső dialógus rögzíti eredeti helyzetében. Akarni kell, hogy szűnjön meg a belső párbeszéd, szándék kell, így új parancsot adunk magunknak, ami a Sas parancsolatává válik. Ha egyszer sikerül elérni a belső csend állapotát, elkezdenek elszakadni azok a kötelékek, amelyek a gyűjtőpontot az adott helyére rögzítik, s a gyűjtőpont mozogni kezd. Ha a gyűjtőpont szokásos helyzetétől eltérő helyzetbe igazít rendbe belső emanációkat, az emberi érzékszervek az ész számára felfoghatatlan dolgokat észlelnek. Ha a gyűjtőpont túljut egy bizonyos határon, olyan világokat képes összeszerkeszteni, amelyek teljes mértékben különböznek az általunk ismert világtól.

Szándékosan, időnként véletlenül a gyűjtőpont lefelé is elmozdulhat, alátolódhat. Itt a gyűjtőpont nem marad sokáig, ami szerencse, mert ez a pont az állatiasság helye. Alámenni önnön érdekeink ellen való, noha a legkönnyebb megvalósítani.

Naguál-vágás

A látók felfedezték, hogy a szokásos emanációkról el lehet tolni a hangsúlyt a velük szomszédos emanációkra. Ezt az eltolást nevezik nagual-vágásnak. A nagual-vágást egy pontosan meghatározott helyre kell mérni, a gyűjtőpontra, amely minden személynél egy kicsit máshol van. Ráadásul csak olyan, megfelelő erővel rendelkező tanító ütheti meg az inast, aki lát. A gyűjtőpont nem a fizikai testben található, hanem a fényes héjban – magában a fényszövedékben. Ezt a helyet az erős fényről lehet felismerni, naguál-vágáskor ezt a helyet kell megnyomni, amitől behorpad a fényszövedék, és az inas úgy érzi, olyan erővel vágtak rá a jobb lapockájára, hogy kiment belőle a szusz.

A horpadás lehet homorulat és hasadék: mindegyiknek más a hatása. A homorulat csak ideig-óráig tart, és csak ideiglenes eltolást eredményez – a hasadék azonban mély és maradandó nyomot hagy a fényszövedéken, és állandó eltolódást okoz.

Időnként nagyon alakítható az ember fényszövedéke, s már a legkisebb erő is edényszerű horpadást okoz, amely a méretét tekintve kis bemélyedéstől a gubó egyharmadát kitevő horpadásig terjedhet. Vagy hasadék alakul ki, amely széltében vagy hosszában végigfut a tojásszerű héjon, s ettől a fényszövedék úgy néz ki, mintha visszapöndörödne saját magába. Vannak olyan fényes héjak, amelyek, miután behorpasztják őket, azonnal visszanyerik eredeti alakjukat. Megint más fényszövedékek annyira behordapnak, hogy csak akkor nyerik vissza alakjukat, ha a látó ember odavág a velük szomszédos területre. Végül van néhány fényszövedék, amely ha egyszer behorpad, örökké úgy marad.

A horpadás azáltal hat az első vigyázó figyelemre, hogy kimozdítja helyéről a tudomás parazsát. A horpadás nyomja a fénytojáson belüli emanációkat, s ennek következtében az első vigyázó figyelem hangsúlyai eltolódnak. Mivel a horpadás kimozdítja helyükről a Sas emanációit a fényszövedéken belül, a tudomás parazsának fénye más emanációkra esik; olyan területekre, amelyik normális esetben az első vigyázó figyelem számára elérhetetlenek.

A gyűjtőpont eltolódásához energiára van szükség. Ha az embernek nincs energiája, a nagual-vágás nem a szabadságot hozza el egy csapásra, hanem a halált. Elegendő energia nélkül a beigazulás, az emanációk sodrába való bekapcsolódás ereje szétzúzza az embert. Az embernek energiára van szüksége ahhoz, hogy elviselje azoknak az igazulásoknak a nyomását, amelyek közönséges körülmények között soha nem szoktak megesni.

Lomtár

Az ember emanációs sávjának mindkét szélén egy-egy furcsa lomtár, az emberi limlomok rendezhetetlen kupaca található. Szörnyű morbid és gonosz dolog ez a lomtár. Az egyik legkönnyebb dolog beleesni ebbe a lomkupacba. A kismérvű eltolódás következményét agyrémnek, fantazmagóriának szokták minősíteni. Ha jelentősebb eltolódásra kerül sor, az eredményt hallucinációnak nevezik. A jobb oldal tele van erőszakos, gyilkos, érzéki látomással. A bal oldalon a lelki-szellemi élet, a vallás, Isten található.

Beigazulás

A beigazulás ereje egészen egyedülálló erő, amely vagy segíti a gyűjtőpont elmozdulását, vagy odaragasztja szokványos helyzetéhez. A beigazulásnak az az oldala, amely a pontot álló helyzetben tartja, az akarat, ami viszont eltolja, az a szántszándék. Valamennyi misztérium közül épp az az egyik legrejtélyesebb, hogy miként változik át az akarat, a beigazulás erejének személytelen oldala szántszándékká, vagyis olyan személyes erővé, amely minden egyes embernek rendelkezésére áll.

A legkülönösebb ebben a rejtélyben az, hogy milyen könnyű megvalósítani ezt az átváltozást. Viszont nem olyan egyszerű meggyőzni magunkat arról, hogy ez lehetséges. Pontosan itt van elrejtve az ember biztonsági zárja. Meg kell győzni minket, de egyikünk sem akarja, hogy meggyőzzék.

Lyuk

Az égvilágon minden erő; vagy vonz, vagy taszít. Ahhoz hogy vonzani és taszítani tudjanak bennünket, olyanoknak kell lennünk, mint a vitorla, a papírsárkány a szélben. De ha lyuk van a fényességünk közepén, az erő átsuhan rajta, és nem fog hatni ránk.

Rétegek

Az emberi lények törékeny teremtmények, akiknek a fényessége sok rétegből áll, amik szálaknak tűnnek, de igazából héjak, mint a hagyma héja. Az emberi lények, amikor egészségesek, fénylő tojások, de ha megsebesülnek, rétegeik lassan szétválnak, mint a hagymahéjak, és ha már többé nem képesek visszakerülni az eredeti helyzetükbe, akkor az ember meghal. A halál szétfeszíti a rétegeket.

A fényességünk közepe, ami a naguálra irányuló figyelem, állandóan kifele tör, és ez meglazítja a rétegeket. Így könnyű a halálnak közéjük férkőzni, és teljesen szétválasztani őket. A varázslóknak mindent meg kell tenniük, hogy összetartsák saját rétegeiket. Ezért fontos az álmodás, mert közben a rétegek szorosabban összekapcsolódnak. Amikor a varázslók megtanulnak álmodni, összekötik a kétféle figyelmüket, és így nincs szükség arra, hogy a fényességük középpontja kifelé nyomuljon.

Forrás: Carlos Castaneda könyvei