A gyorsan változó világon törte a fejét, amelyben élt. Új világ ez, science fiction társadalom, amely nyugtalanító sebességgel és erővel ver gyökeret. Egyszerre volt lelkesítő és ijesztő ebben a korban élni. Az emberiség képes elérni a csillagokat, óriási lépésekkel kijutni ebből a világból a világmindenségbe, de a fajok megszerezték azt a képességet, hogy elpusztítsák magukat, mielőtt az elkerülhetetlen elvándorlás megkezdődne. Az új technológiák – mint a számítógép is – megszabadították az embert a robottól, rengeteg időt tudtak megspórolni.

Mégis… ez a felszabadult idő, úgy tűnik, nem jelent több pihenést vagy több alkalmat a meditációra vagy a gondolkodásra. Minden egyes technológiai hullám csak felgyorsította az életritmust; nőttek a teendők, több lett a tapasztalni való, és az emberek belevetették magukat az élményszerzésbe, hogy kitöltsék azokat az órákat, amelyek csak pillanatokkal korábban szabadultak föl. Minden év gyorsabban telt, mint az előző, mintha Isten felcsavarta volna az időszabályozó gombját. Ami ismét csak nem volt jó, mert sok ember számára még az Isten-eszme is megszűnt létezni abban a világban, amely nap mint nap megszabadulni kényszerült rejtélyeitől. A tudomány, a technika és a változás váltak istenné, ez lett az új szentháromság; s ezek az új istenek nem voltak kegyetlenek és ítélkezők, mint a régiek. Ugyanakkor túlságosan hidegek voltak és közönyösek ahhoz, hogy enyhülést tudtak volna nyújtani a betegeknek, a magányosoknak és az elveszett embereknek.

Dean R. Koontz: A rettegés ajtaja (részlet)