(elbeszélés, az azonos című regény alapja)

Az utah-i Francis Gerard testvér talán soha nem fedezte volna fel a szent dokumentumokat, ha nem toppan elébe a zarándok a sivatag kellős közepén, ahol ő a nagyböjti szertartásnak tett eleget. Most látott különben először igazi ágyékkötős zarándokot, ahogyan a nagy könyvben meg van írva, az ifjú szerzetes mégis rögtön tudta, hogy nem csalás, nem ámítás, az illető valódi. A zarándok hórihorgas vénember volt, hagyományos botra támaszkodva sántikált; az arcán bozontos, az áll tájékán sárga foltos szakáll, a vállán átvetve bőr vizes tömlő. A fején széles karimájú szalmakalap, lábán saru, derekát, ágyékát piszkos és viseletes zsákvászon takarta. Ebből állt az öltözete, és az északi sziklás ösvényen haladva (hamisan) fütyörészett. Vélhetőleg a Leibowitz Testvérei apátság felé tartott, tíz kilométernyi távolságra, dél felé.

Amint megpillantotta az ifjú szerzetest a kősivatagban, a zarándok abbahagyta a fütyörészést, és kíváncsian méregetni kezdte a fiút. Francis testvér óvakodott megszegni rendházának a böjti napokra előírt hallgatási szabályát; elfordította tehát a tekintetét, s folytatta munkáját, hatalmas köveket rakott egymásra, hogy ideiglenes lakhelyét megvédje a farkasoktól.

A kizárólag kaktuszgyümölcsből álló tíznapos étrendjétől kissé legyengült ifjú szerzetes úgy érezte, szédül, de azért folytatta munkáját. Egy ideje táncolt előtte a táj, és sötét foltok úszkáltak körülötte; ezért aztán eleinte arra gondolt, hogy a szakállas ember csupán délibáb, amelyet az éhezésnek köszönhet… De kisvártatva maga a zarándok oszlatta el kételyeit.

– Hé! Hahó!… – rikkantotta oda vígan, kedves, dallamos hangon.

Mivel a hallgatási fogadalom miatt nem felelhetett, az ifjú szerzetes szemét lesütve, félénken elmosolyodott.

– Ez az út az apátságba vezet? – próbálkozott újra a vándor.

A novícius még mindig a földre szegezte a tekintetét, helyeslően bólintott, azután lehajolt, fölvett egy krétának való fehér kődarabot.

– És mit csinál itt a sziklák közt? – kérdezte a zarándok közelebb lépve.

Francis testvér sietve lehajolt, és egy széles, lapos kőre a „magány és hallgatás” szavakat írta. Ha a zarándok tud olvasni – ami statisztikailag valószínűtlen volt -, talán megérti, hogy a puszta jelenléte bűnre csábítja a vezeklőt, és lesz olyan kegyes, hogy minden különös figyelmeztetés nélkül visszavonul.

– Vagy úgy! – szólt a szakállas.

Egy pillanatig mozdulatlanul nézegette maga körül a köveket, azután botjával rábökött egy nagy kőre.

– Tessék! – mondta. – Ez épp jó lesz neked… Na, sok szerencsét, adja az ég, hogy minél előbb találd meg a szavad.

Francis testvér nem értette meg mindjárt, hogy az idegen azt akarta mondani: Szó, nagy Sz-szel; egyszerűen azt gondolta, hogy az ember süketnémának hitte. Futó pillantást vetett a zarándok után, aki most megint fütyörészve távolodott, igyekezett néma áldást küldeni utána, jó utat kívánni neki, azután folytatta kőművesmunkáját, sietett felépíteni kis, koporsó alakú menedékét, amelyben majd nyugovóra térhet úgy, hogy húsa nem csalogatja ide a falánk farkasokat.

Feje felett gomolyfelhők égi nyája húzott el, útban a hegyek felé, hogy elárasszák őket nedves áldásukkal, miután kegyetlenül becsapták a sivatagot… kis időre jóleső enyhülést hozott, eltakarva a perzselő napot, ilyenkor a testvér sebesen dolgozott, legapróbb mozdulatát is halk fohásszal kísérve, hogy bizonyosan megtalálja elhivatottságát, mert hiszen az volt a cél, azt kereste a sivatagi böjtölés alatt.

Végül Francis testvér megragadta a követ, amelyre a zarándok felhívta a figyelmét… és noha a munka hevében kipirult, most elfehéredett hirtelen, azon nyomban elengedte a szikladarabot, mint aki kígyót markolt.

Fémdoboz rozsdállott a lába előtt, részben belesüppedve a köves talajba…

Mohó kíváncsiságában az ifjú szerzetes már-már felkapta, de mégis hátrált egy lépést, sebtében keresztet vetett, latin szavakat mormolva.

– Vade retro, Satanas! – tette hozzá, rózsafüzére kersztjével fenyegetőzve. – Távozz, gaz csábító!

Csuhája alól parányi szenteltvíztartót kapott elő, minden eshetőségre meghintette a dobozt.

– Tűnj el, ha az ördög műve vagy!

Ám a doboz egyáltalán nem akart eltűnni, sem felrobbanni, sem kénbűzt kibocsátva összezsugorodni… Szép nyugodtan a helyén maradt, a rácsöppentett szenteltvíz elpárolgott a sivatagi szélben.

– Ámen! – fohászkodott neki a szerzetes, letérdelt, és felvette a tárgyat.

A kavics közt egy órán át püfölte a dobozt egy nagy kődarabbal, hogy kinyíljon. Miközben így munkálkodott, eszébe jutott, hogy ezt a régészeti leletet – mert szemmel láthatólag az volt – talán az ég küldte, hogy jelezze: elismeri elhivatottságát. De mindjárt el is vetette az ötletet, mert idejében eszébe jutott apátjának szigorú intése is, miszerint nem szabad arra számítani, hogy elhivatottságának látványos vagy csodás bizonyságát kapja majd. Azért hagyta oda az apátságot, hogy a sivatagban negyvennapos böjtöt tartson, és áldozata révén odafentről kapjon ihletet a szent rendbe való belépéshez. Nincs szüksége semmiféle látomásra, semmiféle égi hangra: ezek a jelek a szemében csupán hiábavaló és terméketlen nagyravágyásról tanúskodnának. Nagyon is sok novícius tért meg a sivatagból előérzetektől, jóslatokról és égi látomásoktól hemzsegő történetekkel, úgyhogy a kiváló tisztelendő apát úr erélyesen fellépett minden állítólagos csodával szemben.

– Ebben csakis a Vatikán dönthet – dörmögött -, távolról sem szabad isteni megnyilatkozásnak tekinteni azt, amit egy közönséges napszúrás okoz.

Akármi volt is a tárgy, Francis testvér a lehető legnagyobb tisztelettel bánt az ócska ládikával, miközben szorgosan püfölte, hogy kinyíljon…

A doboz hirtelen felpattant, tartalma a földre borult, az ifjú szerzetes úgy érezte, borzongás fut végig a hátán. Maga a régiség tárulkozik ki előtte! Szenvedélyesen érdekelte a régészet, nem akart hinni a szemének, felvillant az agyában, hogy Jeris testvért megeszi a sárga irigység – de mindjárt elhessegette ezt a kevéssé keresztényi gondolatot, és hálát adott az égnek, hogy ilyen kinccsel ajándékozta meg.

Izgalmában reszketve nyúlt a ládikóban lévő tárgyakhoz, próbálta szétválogatni őket. Korábbi tanulmányai alapján felismert egy csavarhúzót – ezzel a szerszámfélével régente menetes fémrudacskát mélyesztettek a faanyagba – meg egy éles ollószerűséget. Talált egy furcsa, fanyelű – de a fa már elrohadt -, vastag rézvesszőből álló szerszámot, amelyhez még néhány olvadt ólomdarab is ragadt – ezt nem tudta azonosítani. Volt még ott egy kis tekercs fekete, tapadós szalag, amelyet túlságosan megviseltek az elmúlt évszázadok, így nem tudható, mire használhatták, azután sok fém- és üvegapróság. A legtöbbjük kicsiny, hengeres tárgy volt, mindkét végén vékony drótszállal, ezeket a hegyi pogányok amulettnek tekintették, néhány régész azonban azt állította, a legendás machina analytica maradványai, s még a tűzözön előttről származnak.

Francis testvér gondosan tanulmányozta a tárgyakat, és maga mellé, egy nagy, lapos kőre rakosgatta őket, az iratokat utoljára tartogatta. Mint egyébként mindig, a dokumentumok jelentették a legnagyobb felfedezést, hiszen túlélték az egyszerűsítés korának ádáz máglyatüzeit, melyeken ott hamvadtak el még a legszentebb iratok is, miközben a tudatlan csőcselék rikoltozott.

A kincses dobozban két ilyen felbecsülhetetlen irat, valamint 3 kis kézírásos fecni lapult. Az értékes papírok mind törékenyek, repedezettek voltak, így aztán a szerzetes nagyon óvatosan bánt velük, csuhájával védte őket a szél elől. Különben az alig olvasható szöveget özönvíz előtti angol nyelven fogalmazták, ezt a régi nyelvet, éppúgy, mint a latint, már csak a szerzetesek használták, meg a vallási szertartások. Francis akadozva silabizálta a szöveget, menet közben ismerte fel a szavakat, de nem nagyon értette, mit jelentenek valójában. Az egyik fecnin ez állt: „1 font virsli, 1 doboz savanyú káposzta Emmának.” A másikon pedig: „1040. sz. adóbevallási űrlapot hozni és kitölteni.” A következőre, a harmadikra az illető csak számokat írt egymás alá, összeadta őket, azután az előző összeg meghatározott százaléka és még egy szó állt: „Rosseb!” A szerzetesnek halvány sejtelme sem volt, mit jelentenek azok az írások, ellenőrizte a számításokat, és nem talált bennük hibát.

A ládikában lévő két további irat közül az egyik még szorosan össze is volt tekerve, és ha valaki ki akarta volna tekerni, bizonyosan darabokra törik. Francis testvérnek csak a „Turf” szót sikerült elolvasnia, azután visszatette a dobozba, hogy majd később tanulmányozza, ha már restaurálták és tartósították.

Azután a másik összehajtogatott dokumentumot vette a kezébe; a hajtogatások olyan merevek voltak, hogy annyira merte csak megvizsgálni, amennyire be tudott kukucskálni az összehajtogatott rétegek közé.

Szemlátomást bonyolult, kék alapon fehér vonalakkal rajzolt hálózati rajz volt!

Francis testvér megint beleborzongott a felfedezés örömébe. Kék nyomatot talált, olyan régi, ritka dokumentumot, amelyet a régészek nagyon sokra becsültek, és amelyen a tudósok és az erre szakosodott tolmácsok általában olyan nehezen igazodtak el.

De a hihetetlen áldás, ez a fantasztikus lelet még további meglepetésekkel szolgált: a dokumentum alsó sarkaiban látható szavak közt Francis testvér rendje alapítójának a nevét fedezte fel: Boldog Leibowitzét!

Az ifjú szerzetes keze olyan vadul remegett, hogy attól félt, kárt tesz a törékeny, felbecsülhetetlen dokumentumban. Ekkor eszébe jutottak a zarándok utolsó szavai: „…minél előbb találd meg a Szavad, fiú!” És ő most valóban a nagybetűs Szót találta meg, a hívó égi szót! A Viktória szavát, nagy V-vel, mint Vere dignum vagy a Vidi aquam V-je, amely fenséges és ünnepélyes, mint a missale díszes betűi!

Még egy pillantást vetett a kék nyomatra, meg akart győződni, hogy nem álmodik, azután hálaimát rebegett:

– Beate Leibowitz, ora pro me… Sancte Leibowitz, exaudi me… – és ez utóbbi megfogalmazás meglehetősen merész volt, hiszen a rendalapítót még nem avatták szentté!

Megfeledkezvén az apát intelmeiről, Francis testvér felpattant, és a láthatár déli peremét kémlelte, arrafelé, amerre a vászon ágyékkötős vén vándor elindult. A zarándok azonban réges-rég eltűnt… Bizonnyal az Úr angyala volt és – ki tudja? – talán maga Boldogságos Leibowitz volt, személyesen… Vagy talán nem ő mutatta meg neki azt a helyet, ahol a káprázatos kincset felfedezheti, midőn profetikus búcsúszavakat intézett hozzá, megjelölte, melyik követ kellene elmozdítania?…

Az ifjú szerzetes rajongó töprengéseibe merült, egészen addig, amíg a lenyugvó nap vérbe nem borította a hegyeket, amíg az alkonyi árnyak meg nem sűrűsödtek körülötte. A közelítő éj csak akkor ragadta ki merengéséből. Arra gondolt, hogy az imént szentesített elhivatottság nem feltétlenül óvja meg a farkasoktól, ezért sietve befejezte védőfalát. Amikor megjelentek a csillagok, újra felszította a tüzet, és megszedte magának kaktuszgyümölcsadagját. Azon a maréknyi száraz gabonán kívül, melyet vasárnaponként egy pap hozott ki neki, ez volt az egyetlen tápláléka. Az is megesett vele, hogy mohón nézett a környező sziklákon átcikázó gyíkokra – és álmait olykor falánk lidércek háborították.

Aznap éjjel az éhség mégis háttérbe szorult agyában. Tulajdonképpen a legszívesebben csapot-papot hagyva, az apátságba rohant volna, hogy elmesélje testvéreinek mesés találkozását és csodás felfedezését. Természetesen erről szó sem lehetett. Elhivatottság ide, elhivatottság oda, a böjt végéig itt marad, és úgy tesz, mintha semmi különös nem történt volna.

Katedrálist emelünk ezen a helyen! – álmodozott a tűz mellett. És képzeletben már látta is a fenséges épületet, amelyet a régi város romjain emelnek, és amelyet büszke harangjaival több kilométeres körzetben láthatnak majd.

Végre elszunyókált, és amikor felébredt, a tűzből már csak kihunyó zsarátnok maradt. Hirtelen úgy érezte, nincs egyedül a sivatagban…

Tágra nyitott szemmel kémlelte a mindent elborító homályt, és akkor vette észre, hogy szegényes hajlékában az utoljára felparázsló tűz mögül a sötétben felfénylik egy farkas szeme. Az ifjú szerzetes nagyot kiáltott, és egyetlen ugrással eltűnt földbe vájt vackában.

A kiáltással, állapította meg magában, ahogy reszketve lapult a rőzse és a kövek védelmében, nem szándékosan szegte meg a hallgatás parancsát… Fektében magához szorította, simogatta a fémdobozt, és imádkozott, hogy gyorsan teljenek el a próbatétel napjai, miközben odafent körös-körül kaparásztak a mancsok.

Éjszakánként farkasok ólálkodtak a szerzetes nyomorúságos táborhelye körül, a sötétben visszhangzott halálüvöltésük, napközben pedig az éhezés, a hőség meg a kegyetlen napsütés kínzó lidércei gyötörték Francis testvért. Aki különben egész nap rőzsét szedett a tűzhöz, meg imádkozott, igyekezett legyőzni türelmetlenségét, mellyel a negyven nap elteltét, a böjt végét jelző nagyszombatot várta.

Mire azonban végre felvirradt az áldott nap, az ifjú szerzetes túlságosan legyengült az önmegtartóztatástól, semhogy lett volna ereje örülni. Ólmos fáradtság kerítette hatalmába, nagy nehezen bekötötte tarisznyáját, napszúrás elleni védekezésül a szemébe húzta csuklyáját, és kincset érő ládikáját a hóna alá vette. Azután, hamvazószerda óta ledobva tizenöt kilót, nekivágott bizonytalan, tíz kilométeres útjának, amely az apátságtól elválasztotta… A kapuba érve kimerülten összeesett; a testvérek, akik fogadták, és serényen gondozásba vették szegény kiszáradt porhüvelyét, azt mesélték, hogy delíriumában szüntelenül valamilyen vászon ágyékkötős angyalról beszélt, és Boldog Leibowitzot emlegette, buzgón megköszönve neki, hogy feltárta előtte a szent relikviákat, továbbá még a Turf szót hajtogatta.

Jövendöléseinek híre gyorsan terjedt a közösségben, hamarosan az apát úr fülébe is eljutott, aki a fegyelemért felelt, és aki rögtön összeszorította állkapcsát.

– Azonnal kéretem! – mondta olyan hangon, amelytől még a legnagyobb lajhárok is szaporán szedték a lábukat.

Amíg az apát úr a novíciusra várt, türelmetlenül mászkált fel s alá, haragja nőttön-nőtt. Nem mintha bármi kifogása lett volna a csodák ellen, nem, távolról sem… Noha a csoda nagyon nehezen fért össze a lelki irányítás kívánalmaitól, a jó apát mégis keményen hitt a csodában, hiszen maga a hite is ezen alapult. De megkövetelte, hogy a csodát ellenőrizzék, igazolják és hitelesítsék az előírt formában, a megszabott rendelkezések értelmében. Amióta a tiszteletre méltó Leibowitzot boldoggá avatták, ezek a bolondos ifjú szerzetesek valóban lépten-nyomon csodát véltek felfedezni.

Bármilyen érthető is ez a csoda iránti hajlam, nem szabad elnézőnek lennie. Persze minden szerzetesrend, amely méltó nevére, sokat ad arra, hogy alapítóját szentté avassák, számon tartva minden apróságot, amely hozzájárulhat, de mindennek van határa! Egy ideje az apát azt tapasztalta, hogy szerzeteseinek nyája teljesen kicsúszott a kezei közül, s a novíciusok olyan buzgón vadásztak a csodákra, hogy nevetségessé tették Leibowitz albertiánus rendjét, olyannyira, hogy még Új-Vatikánban is gúnyolódtak velük…

Ezért aztán az apát úr el volt szánva a büntetésre: mostantól fogva minden csoda terjesztőjére dorgálás vár. Ha a csoda hamis, a felelősnek lakolnia kell fegyelmezetlenségéért és hiszékenységéért; ha viszont valódi csodáról van szó, amelyet a későbbi ellenőrzések igazolnak, az előzőleg kirótt penitencia mindazoknak a büntetésével fog felérni, akik kegyelmi állapotot élveznek.

Abban a pillanatban, amikor az ifjú novícius félénken kopogtatott az ajtaján, a jóságos atya éppen befejezte töprengését, így tehát az alkalomhoz illő hangulatban volt, vagyis a legjámborabb álca mögé rejtett dührohammal küszködött.

– Gyere be, fiam! – szólt ki barátságosan.
– Az apát úr hívatott? – kérdezte a novícius, és elragadtatottan mosolygott, amikor meglátta az apát asztalán a dobozt.
– Igen – felelte kissé habozva a tisztelendő atya. – Vagy talán illendőbb volna – folytatta -, ha én kerestelek volna fel, ha már ilyen híres személy lettél, igaz?
– Ó, dehogyis, apát uram! – tiltakozott Francis testvér elpirulva és szinte fuldokolva.
– Tizenhét éves vagy, és nyilvánvalóan hülye, mi?
– Ehhez nem férhet kétség, apát uram.
– Milyen oktalan okot tudsz felhozni arra, hogy elhivatottságot érzel magadban a rendre?
– Semmilyet, magister meus. Csak szegény bűnös vagyok, hiúságom megbocsáthatatlan.
– És még csak tetézed hibáidat – ordította az apátság feje -, ha azt állítod, hogy akármid is megbocsáthatatlan!
– Való igaz, atyám. Féreg vagyok én.

Az apát visszanyerte éber nyugalmát, ajka jeges mosolyra húzódott.

– Vagyis hajlandó vagy magadba szállni – folytatta – és visszavonni hagymázas félrebeszélésed arról az angyalról, aki megjelent neked, és átadta ezt a… – megvető mozdulattal a fémdobozra mutatott – ezt az ócska limlomot?

Francis testvér megrezzent, és félénken lehunyta a szemét.

– Félek… félek, hogy nem tehetem, ó, magister meus – suttogta.
– Mit beszélsz?
– Nem tagadhatom le, amit a saját szememmel láttam, tisztelendő atyám.
– Tudod, hogy most mi vár rád?
– Igen, tisztelendő atyám.
– Rendben van. Akkor készülj hozzá.

A novícius megadó sóhajjal húzta fel csuháját a derekáig, és ráhajolt az asztalra. Ekkor az apát jókora mogyorópálcát vett elő a fiókjából, és tízszer egyvégtében a szerzetes hátsó felére húzott. (Minden ütés után kötelességtudó „Deo gratias!”-szal felelt a novícius, cserében az alázatosság leckéjéért, ahogyan el is várták tőle.)

– Nem akarod meggondolni magad, fiam? – kérdezte az apát leengedve csuhája ujját.
– Nem tehetem, tisztelendő atyám.

A pap hirtelen hátat fordított neki, és egy pillanatra elhallgatott.

– Helyes – folytatta most metsző hangon. – Elmehetsz. Csak azt ne hidd, hogy ebben az esztendőben a többiekkel együtt leteheted az ünnepélyes fogadalmat.

Francis testvér könnyek közt ment vissza a cellájába. A többi novícius felöltheti a rend öltözetét, neki pedig még egy évet kell várnia, újabb nagyböjtöt tartania a sivatagban, a farkasok közt, elhivatottságot találni, pedig milyen szilárdan meggyőződött róla, hogy már megadatott neki…

Az elkövetkező hetekben legalább az a vigasz kijutott a boldogtalannak, hogy meggyőződhetett róla: az apátnak nem volt egészen igaza, amikor „ócska limlomnak” nevezte a fémdoboz tartalmát. A régészeti leletek szemmel láthetóan nagy érdeklődést keltettek a testvérek körében, sok időt szenteltek a szerszámok megtisztogatásának és rendszerezésének; az írásos leleteket is próbálták helyreállítani és értelmezni. Még az a hír is elterjedt a közösségben, hogy Francis testvér csakugyan Boldog Leibowitz valódi relikviáit fedezte fel – nevezetesen egy tervrajzot vagy kék nyomatot, amelyen szerepel az alapító neve, és amelyen még valamely barnás foltok is találhatók. (Esetleg Leibowitz vére? Az apát úr amellett kardoskodott, hogy almalé.) Mindenesetre a térkép Isten kegyelmének 1956. évéből származott, vagyis a rend tiszteletre méltó alapítójával egy korból.

Boldog Leibowitzról egyébiránt nagyon keveset tudtak; története a múlt ködébe veszett, amelyet még inkább elhomályosított a rárakódó legenda. Bizonyosra vehető, hogy Isten próbára akarta tenni az emberfajt, s megparancsolta az akkori tudósoknak – köztük volt Boldog Leibowitz is -, hogy tökéletesítsenek egynémely ördögi fegyvert, s az ember e fegyverekkel néhány hét leforgása alatt elpusztította a civilizáció nagy részét, ezzel együtt fajtársai közül is rengeteget kiirtott. Ez volt a tűzözön, amelyet pestis és egyéb járványok követtek, végül jött a kollektív téboly, amely az egyszerűsítés korához vezetett. Ebben a korszakban az emberiség utolsó képviselőin őrjöngő bosszúvágy lett úrrá, és ízekre szaggattak minden politikust, mérnököt, tudóst; azonkívül elégettek minden olyan munkát és iratot, amely esetleg újra a rontó tudomány útjára csábíthatná az emberiséget. Sose látott gyűlölettel üldözték az írást, a tanult embert, olyannyira, hogy az „együgyű” szó lett végül is a becsületes, engedékeny és erkölcsös polgár szinonimája.

Hogy megmeneküljenek az együgyű szürkék haragjától, a még életben maradt tanult emberek anyaszentegyházunk kebelén kerestek menedéket. Az egyház befogadta őket, szerzetesi csuhát húzott rájuk, és megpróbálta megmenteni őket a csőcselék üldözésétől. Ez azonban nem mindig járt sikerrel, mert sok kolostorba betörtek, elégették a feljegyzéseket, a szent könyveket; a menedéket keresőket pedig minden teketória nélkül felakasztották. Ami Leibowitzot illeti, ő a ciszterciekhez menekült. Fogadalmat tett, papi ruhát öltött, és tizenkét év elteltével engedélyt kapott egy új szerzetesrend megalapítására, amelyet Albertus Magnusnak, Szent Tamás tanítójának, a tudósok patrónusának emlékére albertiánus rendnek neveztek. Az új rend célja az volt, hogy mind a szent, mind a világi kultúrát megőrizze, és tagjainak legfőbb feladata, hogy a jövendő nemzedékeknek átadja azokat a ritka könyveket és iratokat, amelyeket sikerült megmenteni a pusztulástól, és amelyeket a világ minden sarkában rejtegettek. Végül néhány együgyű rájött, hogy Leibowitz egykor tudós volt, és felakasztották. Az általa alapított rend azonban tovább működött, és amikor újra szabad volt a dokumentum birtoklása, a rend tagjai vállalkoztak rá, hogy sok régi munkát emlékezetből leírnak. A másolók emlékezete azonban véges volt (egyébként is kevés olyan nagy műveltségű testvér akadt köztük, aki még a fizika tudományát is megértette), a másoló barátok idejük tetemes részét a szent szövegeknek, valamint a szépirodalmi és a társadalmi kérdésekkel foglalkozó munkáknak szentelték. Így azután az emberi ismeretek hatalmas tárházából csak szánalmas kis kézzel írt gyűjtemény maradt.

A szerzetesek a sötétség hat évszázada múltán is tanulmányozták, újra meg újra lemásolták szegényes kincsüket. Vártak… A legtöbb megmentett szöveg hasznavehetetlen volt nekik, némelyikből a szó szoros értelmében egy mukkot sem értettek. A jó szerzeteseknek azonban az is vigasz volt, hogy az ismeret birtokában vannak, megmenthetik, továbbadhatják, mert hiszen ez a kötelességük, még ha az általános sötétség kora újabb tíz évezredig tart is…

Az utah-i Francis Gerard testvér a következő évben visszatért a sivatagba, és ismét magányos böjtöt tartott. Újfent visszament a kolostorba, elgyengülten és összeaszottan, és megint hívatta az apát úr, aki kérdőre vonta, hajlandó-e végre visszavonni meghökkentő kijelentéseit.

– Nem tehetem, atyám – ismételte -, nem tagadhatom le, amit a saját szememmel láttam.

Az apát úr pedig Krisztus nevében újra megbüntette, és újra úgy döntött, hogy el kell halasztani a fogadalomtételt…

A fémdobozban talált iratokat közben tanulmányozás végett egy szemináriumra bízták, miután másolatot csináltak róluk. Francis testvér azonban novícius maradt, továbbra is arról a csodálatos szentélyről ábrándozott, amelyet majd a lelőhelyen fognak emelni…

– Micsoda megátalkodott makacsság! – toporzékolt az apát. – Ha az a zarándok, akiről makacsul regél ez az ostoba, valóban az apátságunkba indult, hogyhogy sohasem láttuk?… Még hogy ágyékkötős zarándok, ugyan!

Az ágyékkötő ügy mégis piszkálta az apát csőrét. A hagyomány értelmében ugyanis amikor Boldog Leibowitzot felakasztották, zsákvászon csuklyát húztak a fejére.

Francis testvér hét évet töltött el novíciusként, hét nagyböjti próbatételt állt ki a sivatagban, és igen nagy jártasságra tett szert a farkasüvöltés utánzásában. Testvérei mulattatására holdtalan éjszakákon gyakran az apátság közelébe gyűjtötte a falkát… Nappal a konyhában szolgált, a kőpadlót súrolta, és tovább tanulmányozta a régmúlt korok emlékeit.

Aztán egy napon a jelzett szemináriumból küldött érkezett az apátságba, szamárháton, és nagy örömhírt hozott:

– Már bizonyos – jelentette ki -, hogy a közelben talált dokumentumok származása valóban a megjelölt időpontra tehető, a tervrajz pedig valamilyen módon kapcsolódik boldogságos alapítójuk pályafutásához. Elküldték Új-Vatikánba, ahol alaposabban fogják tanulmányozni.
– Vagyis – érdeklődött az apát – mindent egybevetve, valódi Leibowitz-emlékről lehet szó?

A fullajtár nemigen tartotta fontosnak az állásfoglalást, csak felhúzta a szemöldökét.

– Azt mondják, hogy Leibowitz özvegy volt, amikor felszentelték – vetette közbe. – Természetesen, ha megtudhatnánk elhunyt hitvese nevét…

Amire viszont az apát ráncolta a szemöldökét, mert eszébe jutott, hogy az egyik fecnin szerepelt egy női név…

Nem sokkal ezután hívatta Francis testvért.

– Úgy érzem, gyermekem – mondta határozottan sugárzó arccal -, megérett rá az idő, hogy letedd ünnepélyes fogadalmadat… Engedd meg nekem, hogy ebből az alkalomból gratuláljak ahhoz a türelemhez és kitartáshoz, amelyről tanúbizonyságot tettél. Természetesen többé szóba sem kerülhet a találkozásod… azzal a… azzal a sivatagi ámokfutóval. Jó „együgyű” vagy, letérdelhetsz, ha áldást akarsz kapni tőlem.

Francis testvér mélyet sóhajtott, és izgalmában elájult. A tisztelendő atya megáldotta, azután magához térítette, és fogadalmát vette, mely szerint vállalja a szegénységet, a szüzességet, az engedelmességet és a szerzet rendjének megtartását.

Nem sokkal később a Leibowitz Testvérek albertiánus rendjének újonnan felszentelt szerzetesét a másolóterembe rendelték, az öreg Horner szerzetes mellé, és mindjárt – szépséges olajágat meg pufók angyalkát ábrázoló miniatűrökkel díszítve – egy algebrakönyvet kezdett másolni, oldalanként.

– Ha óhajtod – tájékoztatta Horner fakó hangon -, hetente öt órát a saját munkádnak szentelhetsz, amit te választasz – természetesen jóváhagyásunkkal. Ha nincs kedvenc könyved, akkor szabadon választott munkaként másolhatod a Summa Theologicát, valamint az Encyclopedia Britannica ránk maradt töredékeit.

Az ifjú szerzetes eltöprengett ezen egy pillanatig.

– Fordíthatom arra az időt, hogy egy szép másolatot csinálok a Leibowitz-féle kék nyomatról?
– Hát… nem is tudom, fiam – felelte Horner testvér szemöldökét ráncolva. – Tisztelendő apát urunk… szóval mintha kissé érzékeny volna erre. Végtére is – adta be a derekát az ifjú másoló könyörgése hallatán – én engedélyt adok rá, nem kell hozzá sok idő, úgyis hamar készen leszel vele.

Francis testvér megszerezte a létező legfinomabb pergament, és több hetet töltött el azzal, hogy habkővel nyújtotta, tükörsimára csiszolta a bőrt, majd végül vakító hószínűre fehérítette, utána hónapokon át tanulmányozta a kincset érő dokumentumot, mígnem fejből tudta a vonalakat, az egymás hegyén-hátán sorjázó mértani rajzolatokat, az érthetetlen jeleket. Végül már úgy érezte, képes behunyt szemmel is lerajzolni az elképesztően bonyolult iratot. Ezután több héten át kutatott a kolostor könyvtárában, hátha talál olyan okmányokat, amelyek lehetővé teszik, hogy legalább valamilyen halvány sejtelme legyen a rajz jelentéséről.

Jeris testvér, a szintén a másolóteremben dolgozó ifjú szerzetes, aki előszeretettel ugratta csodás sivatagi látomásai miatt, egyszer azon kapta, hogy épp ezen a munkán buzgólkodik.

– Megtudhatnám – kérdezte a vállán áthajolva -, mit jelent a „tranzisztoros vezérlőrendszer a 6-B egységhez”?
– Nyilvánvalóan ez a tárgy neve, amelyet a rajz ábrázol – mondta Francis kissé mérgesen, hiszen Jeris testvér csak az okmány feliratát olvasta el.
– Kétségkívül… De mit ábrázol?
– Na de… természetesen tranzisztoros vezérlőrendszert a 6-B egységhez.

Jeris tesvér felnevetett, és az ifjú másoló érezte, hogy elpirul.

– Úgy gondolom – folytatta -, hogy az ábra inkább elvont fogalmat ábrázol, mint konkrét valamit. Véleményem szerint ez a tranzisztoros vezérlőrendszer esetleg transzcendentális értékű absztrakció.
– És ezt az absztrakciót vajon mely nemű ismeret körébe utalná? – érdeklődött tovább Jeris, még mindig gúnyosan.
– Na, lássuk csak… – Francis testvér habozott egy picit, aztán folytatta: – Tekintettel arra, hogy mivel foglalkozott Boldog Leibowitz, mielőtt a rendbe lépett volna, én azt mondanám, hogy ezt a mára elfeledett s egykor elektronikának nevezett tudomány körébe sorolhatjuk.
– Ez valóban szerepel a ránk maradt szövegekben. De mit jelent tulajdonképpen?
– Ezt is megtudhatjuk a szövegekből: az elektronika tárgya az elektron volt, az egyik ránk maradt töredékes forrás úgy határozta meg, mint a semmi negatív görbületét.
– Elbűvöl a fogékonyságod, testvér! – lelkendezett Jeris. – És azt is meg tudnád mondani, mi a negatív semmi?

Francis testvér zavarában elvörösödött.

– Szóval a negatív semmi görbülete – bosszantotta kíméletlenül Jeris testvér -, de valami pozitív csak van benne? Merem remélni, Francis testvér, hogy ha minden erődet beleadod, összehozol nekünk valamit. Kétség sem férhet hozzá, hogy végül a kezünkben lezs az a híres elektron. De mihez kezdünk majd vele? Hova tesszük? Talán a főoltárra?
– Fogalmam sincs róla – vágott vissza bosszúsan Francis testvér -, amint hogy azt sem tudom, mi volt az elektron, és mire használhatták. De valami idebenn azt súgja nekem, hogy létezett, mást nem mondhatok.

A képromboló Jeris elnevette magát, sarkon fordult, és visszament dolgozni. Ez a kellemetlenkedés elszomorította Jeris testvért, de nem hűtötte le lelkesedését dédelgetett terve iránt. Amint minden adatot, amelyet a kolostor könyvtárában ki tudott bányászni, összegyűjtött arról az elveszett tudományról, amelyben Leibowitz kitűnt, néhány vázlatot csinált a pergamenjére másolandó tervrajzról. Magáról az ábráról kellő gonddal pontos másolatot fog készíteni, mivel nem sikerült kiderítenie, mit jelent. Ehhez tustintát használ; a tervrajz számaihoz és felirataihoz azonban színes tintát és díszes írásjeleket. Azt is elhatározta, hogy a sivár mértani egyhangúságot galamb- és angyaldíszekkel, zöld szőlőindával, aranyos gyümölccsel és szikrázó tarka madarakkal, sőt, uram bocsá’, egy-egy ravasz kígyóval fogja feloldani. A mű legtetejére rajzolja a Szentháromság jelképét, legaljára pedig ellenpontként a rend sodronying címerét. Boldogságos Leibowitz tranzisztoros vezérlőrendszere ily módon méltó keretet kap, mondanivalója egyszerre szól majd a tekintetnek és a szellemnek.
Amikor első vázlatát befejezte, félénken átnyújtotta Horner testvérnek.

– Úgy látom – aggodalmaskodott kissé az agg szerzetes -, hogy e munka sokkal több idődbe telik majd, semmint gondoltam… De nem számít: folytasd. Gyönyörű rajz, valóban az.
– Köszönöm, testvér.

Horner testvér az ifjú szerzetesre kacsintott.

– Megtudtam – súgta neki bizalmasan -, hogy a Boldog Leibowitz szentté avatásához szükséges formaságok elintézését sürgetik. Így aztán valószínű, hogy a mi tisztelendő atyánk már nyugtalankodik amiatt, amit tudsz.

A fontos hírt természetesen mindenki tudta. Leibowitz szentté avatása réges-rég eldöntött dolog, de jó pár évbe beletelik, amíg a szertartáshoz szükséges adalékokat összeszedik. Sőt még az is előfordulhat, hogy az ördög ügyvédje talál valami kifogást, amellyel meghiúsíthatja a tervezett avatást.

Hosszú hónapok múltán Francis testvér végre elővette gyönyörű pergamenjét, és szerelmetes buzgósággal rajzolgatta a finom vonalakat, a bonyolult kacskaringókat és az elegáns, aranyszínű levéllel díszített iniciálékat. Rettentő hosszadalmas munkába fogott, ha tisztességesen el akarja végezni, több évre lesz szüksége. A másoló szemét persze kemény próbára tette a munka, és olykor hosszú hetekre kénytelen volt abbahagyni tevékenységét; attól félt, hogy a fáradtság okozta mulasztás az egészet tönkreteheti. Szép lassan mégis alakult a mű, s olyan káprázatosnak ígérkezett, hogy máris sereglettek az apátság szerzetesei, és csodálattal bámulták. Egyedül Jeris testvér zsörtölődött.

– Nem értem, miért nem töltöd valami hasznosabbal az idődet.

Mert ő maga csakugyan díszes pergamen lámpaernyőket csinált a templomi olajlámpákra.

Ezenközben az idős Horner ágynak esett, állapota rohamosan romlott. Advent elején testvérei már a gyászmisén énekeltek érte, és porhüvelyét az eredendő földbe helyezték. Az apát úr Jeris testvért nevezte ki utódjául a másolóterem felügyelőjének, s ő irigységében rögvest ki is használta a helyzetet, és utasította Francis testvért, hagyja abba remekművét. Legfőbb ideje, intette, hogy lemondjon a gyerekségeiről; csináljon csak ő is lámpaernyőt. Francis testvér biztos helyre dugta virrasztása gyümölcsét, és zúgolódás nélkül engedelmeskedett. Miközben a lámpaernyőket festegette, azzal vigasztalódott, hogy Jeris testvér lelke egy napon Horner testvéréhez csatlakozik a Paradicsomban, hiszen végső soron a másolóterem csupán előszobája az öröklétnek. És akkor, ha Isten is úgy akarja, Francis testvér befejezheti félbehagyott művét…

Az isteni gondviselés azonban már Jeris testvér eltávozása előtt beleszólt a dologba. A következő nyáron öszvérháton baktató püspök kért bebocsáttatást a kolostor kapuján, egyházi méltóságokból álló népes kísérettel. Azzal bízta meg az Új-Vatikán – adta elő -, hogy legyen Leibowitz szentté avatásának a posztulátora, s azért jött, hogy számba vegye mindazt, amit az apát úr tud, minden olyan adatot, amely küldetését elősegíti; különösen azt szeretné részletesebben megtudni, hogyan jelent meg állítólag a Boldog, hogyan tisztelte meg e keggyel bizonyos Francis Gerard utah-i testvért.

Új-Vatikán küldöttét melegen fogadták, ahogy illik. A főpapi látogatóknak fenntartott lakosztályban szállásolták el, és bőkezű kiszolgálásban részesítette hat ifjú novícius, akiknek a lelkére kötötték, hogy elégítsék ki minden kívánságát. A legfinomabb borokat bontották fel, a legkülönlegesebb szárnyasokat tűzték nyársra, sőt még a főpap szórakoztatásáról is gondoskodtak: minden estére több hegedűst és egész csapat bohócot szerződtettek a kedvéért.

A püspök látogatásának harmadik napján a jó apát magához hívatta Francis testvért.

– Di Simone eminenciás úr beszélni óhajt veled – mondta neki. – Légy szíves, fékezd meg a fantáziádat, különben szíjat hasítunk a hátadból, tetemed a farkasoknak vetjük oda, csontjaidat pedig szenteletlen földbe temetjük. Menj békével, fiam, az eminenciás úr vár.

Francis testvért felesleges volt figyelmeztetni, hogy tartsa a száját. Ama távoli nap óta, amelyen lázas volt, és megeredt a nyelve, még az első sivatagi böjtje után, egy teremtett léleknek sem szólt egy árva szót sem a zarándokkal való találkozásáról. De aggodalommal tapasztalta, hogy a legnagyobb egyházi méltóságok hirtelen éppen ez iránt a zarándok iránt érdeklődnek, így aztán szíve hevesen vert, amikor a püspök színe elé állt.

Ijedelme azonban teljesen alaptalannak bizonyult. A főpap nyájas, idős úr volt, akit felettébb érdekelt a kis szerzetes pályafutása.

– No már most – szegezte neki pár pillanatnyi udvariaskodás után -, beszélj nekem arról, hogyan találkoztál a ti Boldog alapítótokkal.
– De eminenciás uram! Én sosem mondtam, hogy Boldog Leibo…
– Persze, fiam, persze… Itt van nálam egy leírás arról a jelenésről. A leghitelesebb forrásokból merítve vetették papírra. Csak arra kérlek, olvasd el. Aztán vagy megerősíted, vagy helyesbíted, ha kell. Természetesen csak hallomás alapján állították össze. Valójában egyedül te számolhatsz be hitelesen a történekről. Úgyhogy szeretném, ha nagyon alaposan átolvasnád.

Francis testvér átvette a főpaptól a vaskos paksamétát, és a hivatalos beszámolót egyre növekvő balsejtelemmel olvasta. A balsejtelem nemsokára rémületté fokozódott.

– Mintha elsápadtál volna, fiam – jegyezte meg a püspök. – Talán valami tévedést találtál?
– Na de… ne de… nem így volt… egyáltalán nem így történt! – ágált elszörnyedve a szerencsétlen szerzetes. – Csak egyetlenegyszer láttam, és annyi volt az egész, hogy megkérdezte tőlem, merre kell jönni az apátságba. Azután botjával arra a kőre bökött, amelyik alatt megtaláltam az ereklyéket…
– Szóval semmi mennyei muzsika, ha jól értem?
– Semmi.
– Glória sem övezte a fejét, rózsaszőnyeg se nőtt a lába nyomán?
– Isten látja a lelkemet, eminenciás uram, tanúsíthatom, hogy semmi ilyesmi nem volt!
– Jó, jó – sóhajtott a püspök. – Tudom, a messziről jött emberek mindig túloznak…

Mivel csalódottnak látszott, Francis testvér buzgón mentegetőzni kezdett, a jövendő szent ügyvédje azonban leintette:

– Nem tesz semmit, fiam – vigasztalta. – Épp elég bizonyított csoda áll a rendelkezésünkre, hála istennek!… Mindenesetre azokból az iratokból legalább annyi hasznunk lett, hogy megtudjuk, mi volt tisztelt alapítótok feleségének a neve, aki egyébként, mint tudod, meghalt, mielőtt a férjét pappá szentelték.
– Csakugyan, eminenciás uram?
– Igen. Emilynek hívták.

Di Simone eminenciás úr ugyan csalódott az ifjú szerzetes beszámolójában, amelyet a zarándokkal való találkozásról adott, azért öt teljes napot töltött azon a helyen, ahol Francis a fémdobozt találta. Lapátot meg csákányt vivő fiatal novíciusok serege kísérte. Rengeteget ástak, azután ötödnap este a püspök visszatért az apátságba, gazdag ereklyelelettel, többek közt egy alumíniumdobozzal, benne valamilyen kiszáradt magma maradékával, amely talán valaha savanyú káposzta volt.

Mielőtt távozott az apátságból, benézett a másolóterembe, és látni kívánta azt a másolatot, amelyet Francis testvér csinált a híres Leibowitz-féle kék nyomatról. A szerzetes tiltakozott, hogy ugyan, semmiség az egész, de azért reszkető kézzel a főpap elé tette.

– Ejha! – rikkantotta a püspök (legalábbis így értették). – Be kell fejezned ezt a munkát, fiam, be kell fejezned!

A szerzetes mosolyogva Jeris testvérre pillantott. A társa azonban sietve elfordította a fejét… Másnap Francis testvér hadrendbe állította lúdtollait, az aranyfüstöt és az ecseteket.

…

Még mindig azon dolgozott, amikor egy másik küldöttség érkezett a kolostorba Új-Vatikánból. Ezúttal négyes csapat jött, fegyveres őrök kísérték, hogy a hosszú úton megvédjék a rablók ellen. A csapat élén, büszkén megülve fekete öszvérét, fején apró szarvval és ajkán hosszú, hegyes agyarral ékeskedő főpap páváskodott (legalábbis később több novícius ezt tanúsította). Mint advocatus diaboli mutatkozott be, őt bízták meg azzal, hogy minden módon szembeszálljon Leibowitz szentté avatásával, és a jövetelének célja az volt, hogy utánanézzen bizonyos képtelen híreszteléseknek, amelyeket a hisztériás kis szerzetesek terjesztenek, és amelyek eljutottak Új-Vatikán legfelsőbb hatóságaihoz is. Az ember csak ránéz az ilyen küldöttre, és máris bizonyos benne, hogy ez aztán nem teketóriázik.

Az apát udvariasan köszöntötte, és megmutatta a számára elkészített vaspriccset egy déli fekvésű cellában, miután szíves elnézését kérte azért, hogy a vendégszobák, sajnos, egészségügyi okokból ideiglenesen lakhatatlanok. A új vendég beérte a kíséretében lévő személyek szolgálataival, a refektóriumban megosztotta a szerzetesekkel a kását meg a főzeléket.

– Úgy hallom, idegrohamaid vannak, és el szoktál ájulni – szegezte Francisnak, amikor a szerzetes elébe állt. – Hány elmebajos vagy epilepsziás volt az őseid vagy a közeli rokonaid közt?
– Nem volt, excellenciás uram.
– Ne szólíts excellenciának! – dühöngött a főpap. – És tudd meg, hogy kiszedem belőled az igazságot!

Úgy beszélt erről a formaságról, mint valamilyen egyszerű kis műtétről, és nyilvánvalóan azt gondolta, hogy réges-rég meg kellett volna már csinálni.

– Tudsz róla – folytatta -, hogy dokumentumokat mesterségesen lehet öregíteni, igaz?

Francis testvér nem tudott róla.

– Hát azt tudod-e, hogy Leibowitz feleségét Emilynek hívták, és hogy az Emma egyáltalán nem e név becézett változata?

Francis erről sem tudott valami sokat. Csak arra emlékezett, hogy amikor ő gyerek volt, a szülei bizonyos beceneveket olykor elég hanyagul használtak…

„Na és – gondolta magában – meg vagyok róla győződve, hogy Boldog Leibowitz – legyen áldott! – nagyon jól tudta, mit csinál, amikor Emmának nevezte a feleségét…”

Ekkor az új-vatikáni küldött olyan dühödt, olyan heves szemantikai előadást rögtönzött, hogy a szerencsétlen kis szerzetes azt hitte, menten megzavarodik. A viharos kihallgatás végén azt sem tudta, találkozott-e valaha életében zarándokkal vagy sem.

Elutazása előtt az advocatus diaboli is látni akarta a Leibowitz-nyomat illuminált másolatát, amelyet Francis rajzolt, s a boldogtalan vacogva nyújtotta elébe. A főpap ezúttal nem tudott szóhoz jutni; nyeldekelt, és valósággal erőlködve szólalt meg:

– Élénk képzelőerőd van – ismerte el -, de hát ezt már mindannyian tudjuk, igaz?

A küldött szarva több centivel megrövidült, és a főpap még aznap este visszaindult Új-Vatikánba.

…

Múltak az évek, árkokat mélyítettek a szerzetesek tal arcára, megezüstözték a halántékukat. A kolostorban az élet ment a maga útján, a szerzetesek továbbra is elmerülten másoltak, éppúgy, mint azelőtt. Jeris testvérnek egy napon az az ötlete támadt, hogy sajtót csináltat. Az apát megkérdezte, hogy minek, amire ő azt felelte:

– A termelés fokozására.
– Ó, igazán? – csodálkozott a tisztelendő atya. – Na és mit kezdenél ebben a tudatlanságára oly büszka világban azzal a sok irománnyal? Talán eladnád a parasztoknak, hogy begyújtsanak vele?

Jeris testvér halálsápadt lett, vállat vont, és a kolostor másolói megmaradtak a lúdtollnál…

Végre egy tavaszi reggel, valamivel nagyböjt előtt újabb küldönc érkezett a kolostorba, és nagyon jó, felettébb jó hírt hozott: a Leibowitz szentté avatásához szükséges iratcsomó összeállt, a Szent Kollégium hamarosan összeül, és az albertiánus rend alapítóját nemsokára beiktatják a szentek naptárába.

A bejelentést örömmámor fogadta az apátságban, a közben megöregedett apát, aki már közel járt második gyerekkorához, magához rendelte Francis testvért, és azt szuszogta neki:

– Őszentsége meghívott az Isaac Edward Leibowitz szentté avatására rendezendő ünnepségekre. Készülj fel az útra! – És dohogva hozzátette: – Aztán nehogy most megint elájulj nekem itt!

Az ifjú szerzetes Új-Vatikánba vezető útja legalább három hónapba, esetleg többe is beletelhetett, bizonyos mértékig attól függően, hogy mekkora távolságot tud Francis megtenni, mielőtt a rablók megfosztják a szamarától.

Egyedül és fegyvertelenül indult útnak, csak a koldulócsészéjét vitte magával. Leibowitz ábrájának illuminált másolatát a kebelébe rejtette, és imádkozott, hogy az úton el ne lopják tőle. Igaz, a rablók tudatlanok, nem vennék semmi hasznát… A szerzetes elővigyázatosságból fekete kötést viselt a jobb szeme fölött. A parasztok babonás népség voltak és gyakran meghátráltak már a szemmel verés fenyegetésétől is.

Két hónappal az apátság elhagyása után találkozott a szerzetes a neki rendeltetett rablóval, egy sűrű erdőn átvezető hegyi ösvényen, távol minden emberi településtől. Alacsony termetű, de szemmel láthatóan bikaerős férfi volt. Szétvetett lábbal állt az ösvényen, vaskos karját összefonta a mellén, miközben nézte a szamáron közelgő szerzetest… Úgy látszott, a rabló egyedül van, csak egy kés a fegyvere, de övéből még azt sem húzta ki. A szerzetesnek csalódást okozott ez a találkozás: lelke mélyén valójában egész úton egyre csak azt remélte, hogy mégis összeakad a régi zarándokkal.

– Állj! – parancsolt rá a rabló.

A szamár megállt. Francis testvér hátratolta a csuklyáját, hogy előtűnjék a fekete kötés a szemén, és reszkető ujjával megérintette, mint aki valamely szörnyű látványt akar leleplezni a szövet felemelésével. Az ember azonban hátravetette a fejét, és fölnevetett, mintha a sátán kacagott volna. A szerzetes ördögűző fohászt mormogott magában, de szemlátomást nem hatott a rablóra.

– Ez már jó ideje nem fog rajtunk – mondta. – Na, mozgás, most már szállj le, szaporán!

Francis testvér elmosolyodott, vállat vont, és minden további ellenkezés nélkül leszállt.

– Jó napot, uram! – mondta nyájasan. – Elviheti a szamarat, azt hiszem, a séta jót fog nekem tenni.

És már indult is tovább, a rabló azonban útját állta.

– Megállj! Vetkőzz le anyaszült meztelenre! Szeretném látni, mi van a motyódban!

A szerzetes megmutatta a koldulócsészéjét, tehetetlenségre utaló mozdulattal, ami csak újabb megvető kacajt váltott ki a rablóból.

– Ezt a koldustrükköt is láttam már – mondta gúnyosan áldozatának -, de a múltkori koldusnak egy fél hekló arany volt a csizmájába eldugva… Na, gyerünk, vetkőzz!

A szerzetes engedelmeskedett: az ember átkutatta a ruháját, nem talált benne semmit, és visszaadta.

– Most lássuk – folytatta -, mi van a motyódban.
– Csak iratok, uram – szabadkozott a szerzetes -, csak a tulajdonosnak fontosak, senki másnak.
– Na, bontsd ki, ha mondom!

Francis testvér némán engedelmeskedett, és a pergamen díszítményei mindjárt megcsillantak a napon. A rabló meglepetten füttyentett.

– Jópofa! Na, ezt biztosan szívesen látná az asszony a kunyhó falán!

Szegény szerzetes azt hitte, most aztán vége, és szíve mélyéből, halkan imádkozni kezdett:

– Uram, ha azért küldted, hogy próbára tegyél, akkor segíts, hogy férfiként haljak meg, hogy csak szolgád testén át vehesse el!
– Na, csomagold be nekem ezt a holmit! – mordult rá a rabló, aki már döntött.
– Kérem, uram – jajdult fel Francis testvér -, csak nem fog elvenni egy embertől valamit, amit egy egész életen át csinált?… Tizenöt évembe telt ennek a kéziratnak a feldíszítése, és…
– Micsoda? – szakította félbe a rabló. – Ezt te csináltad?

És harsányan felröhögött.

– Igazán nem értem, mi olyan mulatságos ebben, uram… – tiltakozott enyhén elpirulva.
– Tizenöt év?! – hüledezett a férfi két nevetőgörcs közt. – Tizenöt év! És ugyan miért, ha szabad tudnom? Ezt a vacak papírt? Tizenöt évig?… Haha!

Két kézzel megragadta az illuminált lapot, és már-már széttépte. Ekkor Francis testvér térdre rogyott az ösvényen.

– Jézus Mária, Szent József! – sikoltotta. – Az isten szerelmére, uram!

A rabló kissé megenyhült; földre dobta a pergament, és röhögve kérdezte:

– Képes lennél megbirkózni ezért a papírdarabért?
– Ahogy óhajtja, uram! Mindent megteszek, amit csak akar.

Felálltak egymással szemben. A szerzetes sebtében keresztet vetett, és kérte az ég segedelmét, eszébe jutott, hogy valaha a birkózás az istenek által jóváhagyott sport volt – aztán a küzdőtérre lépett…

Három másodperc múlva a szerzetes nyöszörögve feküdt egy tömör izomhegy alatt, a gerincét éles kövek gyötörték.

– Na jó! – mondta szerényen a rabló, felállt, és fogta a pergament.

A szerzetes térden csúszott utána, és összekulcsolt kézzel, kétségbeesetten kérlelte:

– Szavamra – gúnyolódott a rabló -, még a csizmámat is megcsókolnád, ha akarnám, hogy visszakapd a képeket!

Francis testvér szó nélkül utána vetette magát, odaadóan megcsókolta a győztes csizmáját.

Ez még a hétpróbás gazembernek is sok volt. A rabló káromkodva a földhöz vágta a kéziratot, a szamárra kapott és elment… Francis testvér az értékes dokumentumra vetette magát a keblére szorította. Azután a rabló nyomába eredt, áradozva kérte az ég áldását, és hálálkodott az Úrnak, amiért ilyen önzetlen rablót is teremtett…

Amikor azután a rabló a szamárral együtt eltűnt a fák mögött, a szerzetest valami szomorúság kerítette hatalmába, hogy ugyanis miért pazarolt tizenöt évet az életéből erre a pergamendarabra… Fülébe csengtek a rabló szavai: „És miért, ha szabad tudnom?…” Igen, csakugyan, miért is?

Francis testvér gyalog folytatta útját, ábrándozva, csuklyás fejét leszegve… Egy pillanatra még az is eszébe villant lenne, ha a bozótba dobná az irományt, hadd mossa el az eső… Az apát úr azonban jóváhagyta elhatározását, mely szerint elviszi Új-Vatikánba, és odaajándékozza az ottani hatóságnak. A szerzetesnek eszébe jutott, hogy nem mehet üres kézzel, így azután megnyugodva folytatta útját.

Elérkezett az óra. Francis testvér valósággal elveszettnek érezte magát a hatalmas, fenséges bazilikában, megsemmisült a színek és hangok csodás gazdagságában. Amikor a tévedhetetlen Szentlelket, minden tökély jelképét megidézték, felállt egy püspök – Di Simone eminenciás úr volt, a szent posztulátora, amint a szerzetes felismerte -, és kérte Szent Pétert, hogy XXII. Leó őszentsége képében nyilatkozzék meg, s egyben felhívta a gyülekezetet, hogy figyelmes alázattal hallgassa a következőkben elhangzó ünnepélyes szavakat.

E pillanatban a pápa nyugodtan felállt és kihirdette, hogy mostantól fogva Isaac Edward Leibowitz szent. Megvolt. A hajdani kis technikus már az égi falanxhoz tartozik. Francis testvér mindjárt buzgó imát címzett új patrónusához, miközben a kórus a Te Deumot énekelte.

A szentatya fürge léptekkel a kihallgatási terembe ment, s oly hirtelen perdült be, hogy Francis testvérnek meglepetésében a lélegzete is elállt; alig tudott szóhoz jutni. De gyorsan letérdelt, hogy megcsókolja a halászgyűrűt, és hogy a pápa megáldja. Amikor felemelkedett, azon kapta magát, hogy a háta mögött szorongatja a szép illuminált pergament, mintha szégyellné megmutatni. A pápa megértve, miért van olyan nagy zavarban, elmosolyodott.

– Ajándékot hozott nekünk a mi fiunk? – kérdezte.

A szerzetes nagyot nyelt, ostobán bólintott, és végül átnyújtotta kéziratát, amelyet Krisztus helytartója hosszan, szótlanul nézett, teljesen rezzenéstelen arccal.

– Semmiség – hebegte Francis testvér, aki úgy érezte, hogy minél tovább tart a pápa hallgatása, annál nagyobb az ő zavara -, silány holmi csupán, szegényes ajándék… Kicsit szégyellem is, hogy ennyi időt töltöttem…

Izgalmában torkára forrt a szó.

A pápa azonban mintha nem is hallotta volna.

– Mondd, fiam, érted te ezeket a jeleket, amelyeket Szent Isaac használt? – kérdezte a pápa kíváncsian nézegetve a rejtélyes vonalú ábrát.

Francis testvér válaszképpen csak tagadóan csóválta a fejét.

– Bármit jelent is… – fogott hozzá a pápa, de aztán meggondolta magát, és egészen másról kezdett beszélni. – Mi nem azért részesítettünk ilyen kegyben egy szerzetest, hogy befogadtuk – világosította fel Francis testvért -, mert az egyházi méltóságoknak bármilyen hivatalos véleménye volna a zarándokról, akit ez a szerzetes állítólag látott… Azért fogadtuk így Francis testvért, mert meg akartuk jutalmazni, hiszen fontos dokumentumokat és szent ereklyéket talált. Úgy ítéltük meg leletét, hogy a mellékkörülményeket egyáltalán nem vettük tekintetbe…

A szerzetes dadogva köszönetet rebegett, miközben őszentsége újra a szépen kicirkalmazott ábra tanulmányozásába merült.

– Bármit jelent is – fejezte be imént elkezdetett mondatát -, ez a pillanatnyilag száraznak látszó tudománymag egy szép napon életre fog kelni. – Mosolygott, és a szerzetesnek az volt az érzése, hogy rákacsintott. – És mi éberen fogjuk őrizni ama napig – fejezte be.

Francis testvér csak most vette észre, hogy a pápa fehér reverendája lyukas, és egész ruházata elég viseltes. Egy-két helyen agyonkopott a fogadószoba szőnyege is, a mennyezetről pedig itt-ott lehullott a vakolat.

De a falat borító polcokon rengeteg csodálatosan illuminált könyv sorakozott, amelyek érthetetlen dolgokról szóltak, amelyeket türelmesen újra meg újra lemásoltak olyan emberek, akiknek nem a megértés, csupán a megőrzés volt a feladata. És a könyvek arra vártak, hogy eljöjjön az ő idejük.

– Isten áldjon, szeretett fiam!

És a tudás lángjának alázatos őrizője gyalogszerrel indult vissza a messzi apátság felé… Amint a rabló leshelye felé közeledett, lelke ujjongott. Úgy gondolta a kis szerzetes, ha nem találja ott a rablót aznap, hát leül és megvárja. Mert már tudta a választ a kérdésére.

–