(…)Hogyan is várhatnám, hogy ismerje az áldott emlékű Mr. Poe-t? Régen meghalt, Lincoln előtt. Összes könyvét elégették a Nagy Tűzben, harminc évvel ezelőtt, 1975-ben. (…) Őt és Lovecraftot és Hawethorne-t és Ambrose Bierce-t és a rémület és fantázia és borzalom összes meséit, és ami azt illeti, a jövő meséit is, mind elégették. Könyörtelenül. Törvényt hoztak. Ó, igen, kicsiben kezdődött. 1950-ben és 60-ban még csak egy homokszem volt. Cenzúrázni kezdték a rajzos regényeket és a detektívregényeket, és természetesen a filmeket, innen vagy onnan, hol az egyik, hol a másik csoport, politikai elfogultság, vallási előítélet, szakszervezeti nyomás alapján. Mindig akadt kisebbség, amely félt valamitől, a nagy többség pedig félt a sötéttől, félt a jövőtől, félt a múlttól, félt a jelentől, félt önmagától és önmaga árnyékától. (…)

Féltek a “politika” szótól (amely egyébként, mint hallom, a kommunizmus szinonímája lett a reakciósabb elemek közt, és a szó használata életveszélyt jelentett), és hol egy csavart húztak meg, hol egy szelepet szorítottak le, egy lökés, egy húzás, egy nyomás, és a művészet és irodalom hamarosan egy nagy kötélfonat fonásához hasonlított; itt copfokba csavarintják, ott csomókba kötik, és minden irányba szétdobják, amíg minden rugalmasságát, minden ízét elveszíti. Azután a filmfelvételeket korlátozták, bezárták a színházakat, és a nyomdák összezsugorodtak, és az olvasnivaló hatalmas Niagarájából a “tiszta” anyag alig szivárgó cseppjei maradtak. Ó, még a “menekülés” szó is radikális volt, én mondom magának. (…)

Azt mondták, hogy minden ember nézzen szembe a realitással. Nézzen szembe az Itt-tel és a Most-tal! Ami nincs, annak el kell tűnnie. Röptében le kell lőni az összes gyönyörű irodalmi hazugságot és a szárnyas képzeletet. Aztán egy vasárnap reggel, vagy harminc éve, 1975-ben, felsorakoztatták őket egy könyvtár falához, falhoz állították Mikulás Apót és a Fejetlen Lovast és Hófehérkét és a Nagyszakállú Manót és Lúdanyót, ó, micsoda nyomorúság!…, és lelőtték őket, és elégették a papírvárakat és a békakirályfikat és az öreg királyokat és az embereket, akik boldogan éltek, míg meg nem haltak, mert persze tény volt, hogy senki sem élt boldogan, míg meg nem halt, és a hol volt, hol nem volt többé sehol sem volt. És a Fantomriksa hamvait szétszórták Ózzal, a csodák Csodájával együtt. És a Glindának, és Ozmánnak a csontjait feldarabolták, és Szivárványtündért színképelemzőbe szórták, és Babszem Jankót felszolgálták gesztenyepürének egy biológusbálon. Az Égigérő Fát megfojtotta a bürokrácia bojtorjánja. Csipkerózsikát egy tudós csókja ébresztette fel, és az injekcióstű végzetes szúrásától kiszenvedett. És Alice-t megitatták valamivel egy üvegből, amitől olyan kicsi lett, hogy többé már nem tudta kiáltani, hogy “Furcsul, egyre furcsul!” és a tükröt betörték egy kalapáccsal, és elpusztították Szív királyt meg a hamis Teknősbékát!

Ray Bradbury: Usher-ház (részlet)