Ismert, ismeretlen, megismerhetetlen

Ismert, ismeretlen, megismerhetetlen

Az ismeretlent fátyol takarja az ember elől – vagy tán rémképek leplébe van burkolva -, mégis megragadható az ember számára. Idővel az ismeretlenből lesz az ismert. A megismerhetetlen azonban nem megnevezhető; elgondolhatatlan, felismerhetetlen – a valóságba átfordíthatatlan; valami, ami soha nem lesz ismert számunkra, mégis szívszorítóan káprázatos, ámde szörnyű, mert mérhetetlen nagyságában folyton jelen van.

Az ismeretlennel szembekerülve az ember kalandvágyat érez. Az ismeretlen egyik sajátossága az, hogy boldog, reményteli érzést kelt bennünk. Az ember ilyenkor majd szétrobban az erőtől, szilajnak, féktelenül vidámnak érzi magát. Még az ismeretlen kiváltotta balsejtelem is valahogy kielégülést okoz. Az ember akkor a legnagyszerűbb, amikor az ismeretlennel áll szemben.

A megismerhetetlennel szembekerülve az ember úgy érzi, minden ereje elhagyja őt, minden összezavarodik. Szörnyű, szorongató lehangoltság vesz rajta erőt. Teste izomtónusa megszűnik, a logikus érvelés képessége és a józanság cserbenhagyja őt, mert a megismerhetetlennek nincsen semmiféle tetterőt adó hatása. A megismerhetetlen elérhetetlen az ember számára, ezért sem balgán, sem bölcs, tapasztalt körültekintéssel nem szabad behatolni birodalmába.

A látás azt jelenti, hogy felfedjük minden legbensőbb magját, megtapasztaljuk az ismeretlent, és egy pillantást vetünk a megismerhetetlenre. Ezért a látás nem nyújt megnyugvást és vigaszt az embernek. A látók általában össze szoktak roppanni, amikor rájönnek, hogy létünk az emberi elme számára felfoghatatlanul bonyolult, amit normál tudatunk a maga korlátaival még sivárabbá tesz.