Műtét előtt

váróteremben

Egy órával a kórházba érkezése után már ágyban feküdt, pedig a műtétet másnap délelőttre tűzték ki. Akkoriban ilyen kezelés járt a betegeknek.

(…)

Így hát egyedül hajtott el korán reggel a kórházhoz, és a sebészeti szárny üveggel elkerített előszobájában várakozott tíz-tizenkét kórházi köpenyt viselő emberrel együtt, akiket ugyancsak az aznapi első menetre osztottak be. Valószínűleg délután négykor is ennyire telt ház lesz. A páciensek többsége a túlsó oldalon távozik, kivéve azt a néhányat, akik hetekig maradnak; mindenesetre azzal ütötték el az időt, hogy a reggeli újságot olvasták; ha valakit szólítottak, és felállt, hogy bemenjen a műtőbe, odaadta az újság rá eső részét annak, aki kérte. Azt lehetett volna hinni a szobában uralkodó nyugalomból, hogy hajat vágatni mennek, és nem, teszem azt, a fejbe vezető artériájukat felvágatni.

A szomszédja, miután átnyújtotta a napi sportrovatot, egyszer csak halkan beszélni kezdett hozzá. Valószínűleg csak a negyvenes évei végén vagy az ötvenes évei elején járt, de a bőre tésztás volt, és a hangja nem volt sem erős, se magabiztos. – Először meghalt az anyám – mondta -, hat hónappal később meghalt az apám, nyolc hónappal később meghalt az egyetlen nővérem, egy évvel később becsődölt a házasságom, és a feleségem elvitte mindenemet. Akkor kezdtem arról képzelődni, hogy odajön valaki, és azt mondja: “Most pedig levágjuk a jobb karját is. Mit gondol, el tudja viselni?” Úgyhogy levágják a jobb karomat. Aztán valamivel később megint jönnek, és azt mondják: “Most pedig levágjuk a bal karját.” Aztán mikor az is megtörtént, visszajönnek egy napon, és azt mondják: “Akar most kiszállni? Elég ennyi? Vagy folytassuk, és jöhet a lába?” És egész idő alatt azt gondoltam: mikor, mikor szállok ki? Mikor nyitom ki a gázt, és mikor dugom bele a fejemet a sütőbe? Mikor elég az elég? Így éltem a gyászommal tíz évig. Tíz évig tartott. Most végre túl vagyok a gyászon, és akkor kezdődik ez a szar.

Philip Roth: Akárki (részlet)