Pisák Marianna Krisztina: A segítségnyújtás formái a gyász feldolgozásában Pásztón és környékén

Pásztó templom

Szakdolgozat

Wesley János Lelkészképző Főiskola

Általános Szociális Munkás Szak

A segítségnyújtás formái a gyász feldolgozásában Pásztón és környékén

Készítette: Pisák Marianna Krisztina

Konzulens: Szilárd József

2007


Tartalomjegyzék

I. Bevezetés
II. Halál a vallásokban
2.1. Keresztény vallások
2.2. Keleti vallások
III. Temetési szokások Pásztón a múltban és napjainkban
3.1. Pásztó rövid története
3.2. Katolikus
3.3. Református
3.4. Evangélikus
3.5. Baptista
3.6. Roma
3.7. Polgári
3.8. Ferences rendi szerzetesek
3.9. Buddhista
IV. A gyász szakaszai
4.1. Sokk fázisa
4.2. Kontroll fázis
4.3. Regresszív fázis
4.4. Adaptív fázis
V. A gyász típusai
5.1. Normál gyász
5.2. Pszichés folyamatoknál:
5.2.1. Komplikált gyász
5.2.2. Krónikus gyász
5.2.3. Bagatellizáció
5.2.4. Hipertrofikus gyász
5.2.5. Torzult gyász
5.3. Speciális gyász:
5.3.1. Gyilkosokkal kapcsolatos gyász
5.3.2. Öngyilkosokkal kapcsolatos gyász
VI. Hogyan segítenek a halál, gyász feldolgozásában Pásztón?
6.1. Evangélikus lelkész
6.2. Katolikus pap
6.3. Buddhista szerzetes
6.4. Baptista lelkipásztor
6.5. Családsegítő központ
6.6. Idősek átmeneti otthona
6.7. Önkormányzat
6.8. A szociális munkás feladata, területei
VII. Összefoglalás
Mellékletek
Irodalomjegyzék

I. Bevezetés

Mindenki, aki megszületett, előbb-utóbb meg is hal. Teljesen mindegy, hogy a világ melyik részéről származik, fiatal vagy öreg, nő vagy férfi, gazdag-e avagy szegény: ugyanarra a sorsra jut.

Vannak dolgok, amelyek nem érnek el mindenkit. Például egyeseknek van autójuk, másoknak nincs. Van, akinek van háza, és van, akinek nincs. Lehet valakinek gyermeke, van akinek ez az áldás nem adatik meg. Valaki szerethet valakit és viszont is szerethetik, de ez el is kerülheti az embert. Egy valami azonban soha nem kerülhet el semmilyen élőlényt, és ez a halál.

Sajnos, mielőtt mi magunk meghalnánk, szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy mások is meghalnak.

Én is veszítettem már el közeli családtagot, és a feldolgozása igen nehéz volt. Nem is akartam róla tudomást venni, nem mentem el a temetésére, mert úgy gondoltam, ha nem látom „megkövült” testét, nem veszek tőle végső búcsút, akkor nem is ment el. Úgy gondolhatok rá, mintha mellettem lenne.

Hároméves lehettem, amikor egy könyvben csontvázat láttam. Megkérdeztem az időseket, mi az. Azt válaszolták, ilyenek leszünk halálunk után, ennyi marad a testünkből. Nagyon kemények voltak számomra ezek a mondatok, amelyek egész életemben a fülemben csengtek.

Nehezen tudtam elfogadni ezt a dolgot, ezért kezdtem el foglalkozni például a vallásokkal, a filozófiával és hasonlókkal.

A rendszerváltás után Magyarországon a nagy keresztény egyházak mellett „új” kis felekezetek, más vallások is megjelentek. Néhány nem keresztény vallás szerint a halál csak a földi életünk befejezése, egy másik „síkban” viszont születés. Mint ahogy valaminek a vége, egyben egy másik dolognak a kezdete is.

Ez az elképzelés már megnyugtatóbb volt számomra, nem olyan félelmetes, amit kiskoromtól fogva „cipeltem” magammal.

A halállal együtt jár a gyász, illetve a gyászfeldolgozás.

A segítés módszereinek ismeretén túl a szociális munkásnak ismernie kell a gyász folyamatát, a gyászban lévő emberre vonatkozó legfontosabb pszichológiai folyamatokat. Ezek a folyamatok segíthetnek a kliens jobb megértésében, a megfelelő kapcsolat kialakításában.

Mi is valójában a halál?

A halál egy biológiai esemény, az a pillanat, mikor az élő szervezet összefüggő működése leáll.

A halál oka lehet

- természetes öregedés,

- baleset,

- betegség

miatt bekövetkező, vagy

- szándékosan előidézett.

A fogalom biológiai, jogi, orvostudományi értelmezésben:

- A biológia számára a halál egy élőlény elpusztulása, amely után passzívan vesz részt az ökoszisztémában.

- A magyar jog szerint a halál: amikor a légzés, a keringés és az agyműködés teljes megszűnése miatt a szervezet visszafordíthatatlan felbomlása megindul.

- Az orvostudomány megkülönbözteti a klinikai halál, agyhalál és biológiai halál fogalmát.

A halál az emberi idő végét jelenti, amelyet a kultúrák többsége nem fogad el. A test és a lélek különbözőségének hite segít a lét meghosszabbításában, esetleg végtelenítésében, mert a lélek tovább él, és rövidebb-hosszabb idejű útja az időn kívüli létben folytatódik. A közösség számára a halál beálltától a temetésig vagy még tovább is tartó időszak is segít elfogadtatni a végső átváltozást. Az átmenet mozzanatait különbözőképpen jelölik a lélekhit jellege szerint, a haldoklót körülveszik hozzátartozói, a pap vagy más vallási vezető, a halál beálltának megállapítása után pedig megkezdődnek a temetéssel és a lélek elbúcsúztatásával kapcsolatos teendők. Általános emberi megnyilvánulásként a gyászt az öltözet is jelzi a kívülállóknak.[1]

Az elmúlt 50-60 évben nagyot változott körülöttünk a világ. Sok minden értelmét veszítette, amiben hittünk, és új normák alakultak ki. A változás azzal jár, hogy valamit elveszítünk, amit sokféleképpen élünk meg, dolgozunk fel. Mindennapi veszteségeink között a legnagyobb, amikor egy szeretett személyt, családtagot, barátot veszítünk el.

Élet-halál, születés-meghalás: mindegyikünk életéhez hozzátartozik, mindannyiunkat érint valamikor az életünk folyamán.

A halállal, gyásszal kapcsolatos szakirodalom főképpen pszichoanalitikus modellen alapszik, amely az emberi fejlődés, a születés és a halál közötti kritikus életszakaszok értelmezése.

·        Freud szerint egy ember, aki elveszít valakit, akihez erősen kötődött, ráébred, hogy saját szükségletét és kielégülését nem találja meg többé az elvesztett személyhez való kötődésben. Ezt a kötődést ezért meg kell szakítania.

·        Lindemann (1944) a gyászmunkát úgy határozta meg, mint „felszabadulás az elhunythoz való kötöttségből.” Érzékelteti, hogy a gyászmunka fájdalommal jár, mivel a veszteség valóságának felismerésén alapul. Ennek során alkalmazkodhat a gyászoló ahhoz a környezethez, ahonnan egy jelentős személy már hiányzik.

II.         Halál a vallásokban

2.1. A keresztény vallások: „az ember a földi élet után a mennyországba, a tisztítótűzbe vagy a pokolba juthat.

Mindenszentek ünnepét és a halottak napját egymást követő napokon tartjuk, s ez nem véletlen. A paradicsomban lévő szentekkel együtt emlékezünk azokra, akik a paradicsom felé tartanak és a purgatóriumban vannak. A purgatórium nem más, mint a paradicsom előszobája, egy örömteli ház, amely egy nagy lelkigyakorlathoz hasonlítható és a szentek sorába való felvételt előzi meg.

A hit által megvilágosodott ember tudja, hogy az emberi élet magában hordozza az örökkévalóság csíráját, s mi eldönthetjük, hogy melyik örökkévalóság felé akarunk törekedni: az Isten elfogadásának örökkévalósága a paradicsom, az Isten elutasításának örökkévalósága a pokol, mert Isten nélkül az ember nem valósíthatja meg önmagát, Isten nélkül az ember teljesen kiüresedett, tehát boldogtalan. – mondta Angelo Comastri érsek, a pápa vatikánvárosi helynöke.”[2]

2.2. A Keleti vallásokban

A Pásztótól nyolc kilométerre található Tar községben élő és tanító Láma szavait idézve: „A hinduizmusban és a buddhizmusban is van újjászületéssel kapcsolatos  tanítás.  Ám mindkét vallásban más-más „alapokon nyugszik”. A buddhizmus több, mint vallás, a szellem, önmagunk megismerésének a tudománya. Tehát nemcsak filozófia, hanem tudomány is. Ezzel a tudományos szemlélettel közelítenek például a halál kérdéséhez. Hiszünk az újjászületésben: máshogy közelítjük meg a világot, mint a különböző materialista tudományágak. A buddhizmus azt mondja, hogy amit mi közönségesen világnak hívunk, az csak egy külső látszata az egész világnak, azaz egy durva szintje, és vannak finomabb, mögöttes szintek is. A nyugati ember is egyetért azzal, hogy a világ energiákból áll. De azt nem tudják a tudósok – legalábbis eddig még nem –, hogy az energiáknak különböző szintjei vannak. Léteznek durvább és finomabb megjelenések. A buddhizmus szerint az anyagi szint a legdurvább megnyilatkozás, de vannak finom megnyilvánulásai is az energiáknak. Amit mi látunk és érzünk, az csak az érzékek által tapasztalható világ. A világnak a külső héja, mint a hagyma, ami különböző rétegekből áll. Ehhez hasonlóan kell elképzelni a buddhizmus szerint a világot is. Az energia legkülsőbb, legdurvább megnyilvánulása az, amit a materializmus – mint a világot – lát.

Végső soron az energia legtisztább szintje szellemi természetű. Ennek az energiának a durva és eltorzult megnyilvánulása az, amit mi világnak hívunk. Ez egy óriási dolog, és egészen más, mint a nyugati megközelítés. Ennek a halálról kialakított szemléletnek is fontos szerepe van. A Gyémánt út buddhizmusban külön tudomány foglakozik, a halállal, a halál után következő léttel és az újjászületéssel is.

Nagyon röviden: arra épül, hogy az energia durva megnyilvánulásai a halál folyamatában feloldódnak és beleolvadnak az egyre finomabb rétegekbe. Ezt a réteget Tiszta Fénynek vagy Tiszta Világosságnak nevezik. Végső soron ebben oldódik föl minden, és ez egy soha véget nem érő folyamat. Ez nem született, és nem halandó természetű energia. A materializmus is megállapította, hogy az energia nem vész el, csak átalakul, de a materialista gondolkodásban, az elektromos energia, a belső szellemi energiával nem függ össze. A buddhizmusban azonban igen.

A meghalás folyamatában az energiák szépen, fokozatosan húzódnak befelé, és feloldódnak a Tiszta Fényben. Amikor ez megtörténik, akkor halott valaki. Az európai kultúra erről mit sem tud. Nincs meg hozzá a tudásunk. Van, akinek megvan, ők a jógik. A jógik olyan tudással rendelkeznek, ami által képesek megtapasztalni az energiák egyre finomabb rétegeit, s azzal tudnak bánni is. Azok az emberek, akik erre képesek, tudják a halálukat, azaz ezeket a föloldódásokat tudatosan figyelemmel kísérni. Ez úgy történik, hogy meditációs gyakorlatok által eljutnak a halál állapotába, majd visszatérnek onnan. Tényleg meg halnak, és tényleg újból fölépülnek a halálból, a Tiszta Fényből. Tőlük tudjuk, hogy végül is mi történik a meghalás során. Az emberek általában erről mit sem tudnak, és nem is látják meg a Tiszta Fényt sem. Ez egy komoly tudomány, amely a bensőnk ismeretén alapul. Megtapasztalható gyakorlással, meditációval, amelynek során fokozatosan minden visszaolvad ebbe a Tiszta Fénybe, és utána abból épül föl újra. Amikor meghalunk, a testünk – a holttest – itt marad a földön, a lélek pedig elhagyja ezt a testet, és ekkor elindul a Tiszta Fény felé. Ez már a halál után három nappal megtörténik. Ekkor nincs test, csak a lélek van. Tehát ez a belső szellemi folyamat független a fizikai testtől, az anyagtól. Egy szellemről van szó, egy test nélküli szellemről, amely a maga energiái révén fölépül és egy tudatos lénnyé válik, test és agy nélkül. Utána eljön az az idő, amikor a szellem nem tudja magáról, hogy halott – mint ahogy az álomban sem tudjuk, hogy alszunk és álmodunk és nem valóságosan történnek ezek a dolgok, hanem álomképeket látunk,  és azt hisszük, hogy ez valóságos. Testileg is érezzük, hogy jövünk-megyünk, alszunk, átéljük az egészet, tehát a testünkről is van egy tudatosságunk, de ekkor már ez a test egy szellemtest, olyan mint egy álomtest.

Ez történik a halál után is, mert az elme képes erre. Test nélkül, agy nélkül is, és ez eléggé szokatlan elképzelést a materialista gondolkodásban. Hihetetlennek tűnik, pedig ezt megérteni: fontos dolog.

Mikor megérik az idő, akkor ebben a tudatállapotban egy szellemtestet képzel el magának a lélek, és ahhoz kötődik, mintha az valóságos anyagi test lenne. A lélekben ezután késztetések ébrednek, hogy találjon magának egy megfelelő fizikai testet. És – ha megvannak hozzá a karmikus adottságok vonzódások, késztetések – akkor talál magának szülőket. Ez azonban nem tudatos folyamat. Olyan, mint felébredni az álomból, az se tudatos. Ha valaki alszik, nem határozza el, hogy ő fel akar ébredni, hanem valami megérik az emberben, és ébredezni kezd. Ezt nevezhetjük tudatalatti folyamatoknak is. Ehhez hasonlóan történik az újjászületés. A kettő között a különbség: az álomban az ember csak bizonyos mértékig szakad el a fizikai testtől, és csak egy bizonyos időre, de akkor se teljesen (ha például megbökdösik, fölébred). A halálban teljesen megszakad a test és a lélek kapcsolata, a halott már nem érez fájdalmat, és lelke nem fog ebbe a testbe visszatérni. Ez a legalapvetőbb különbség az álom és a halál között, de sok hasonlóság is van. A materialista és a keresztény kultúrához képest gyökeresen más szemléletről van szó.

Ha az ember elveszti az életét, az egy nagy veszteség, mert az egyedi lehetőségektől fosztja meg a halál. Ez azt jelenti, hogy a halál nagyon ösztönző arra, hogy tudjuk meg fogunk halni, és nem kell félni úgy a haláltól, hogy mindennek vége. Mert az, hogy megszülettünk, az egy lehetőség arra, hogy teljesítsük az életfeladatunkat. Tehát ezt a lehetőséget, amit ebben az életünkben kaptunk, a halál tudatának fényében nagyra kell értékelni. Ez egyedi és nagyon nehezen megszerzett lehetőség, már maga az, hogy embernek születtünk. És, ha emberként hal meg valaki, nem biztos, hogy emberként fog újjászületni és az sem biztos, hogy hasonló feltételek közé, mint amilyenek a mostani körülményei. Ilyen értelemben lehet félni a haláltól, de ez ösztönzéssé kell váljon arra, hogy kihasználjuk és nagyra becsüljük a jelen életünket. A buddhizmusban is ismert az a mondás, hogy „egyszer élünk”. A jelen élet adottságai nagyon értékesek!

Az öngyilkosság a buddhizmus szerint a legrosszabb, amit tehetünk. Sok munka és lehetőség van az életben, ennek elvesztésétől kell félni, ugyanakkor attól nem kell félni, hogy teljes megsemmisülés vár ránk (születhetünk szúnyognak, ami esetleg nekünk nem jó).

Ezeknek az újjászületéseknek a végső célja a Nirvána, azaz a megszabadulás. A fizikai léttől, az újjabb megszületéstől való megszabadulás.

Ez azon alapszik, hogy mi kevéssé vagyunk urai cselekedetünknek. A szabadságot kell elérni, hogy önmagunk uraivá válhassunk. Az anyagi világban, a földi életünk során anyagi kényszerek és vágyak irányítják az életünket. Ez az, amitől egy buddhista meg akar szabadulni, hogy a maga ura lehessen, hogy tisztán, felelősséggel és szabadon tudja megalkotni a maga életét és világát. Amikor megszűnik a kényszerű késztetések ereje, akkor marad a tökéletesen szabad ember. Ez a Nirvána – az ellobbanás, kihunyás.

Ez a célja a buddhizmusnak, ennek a szabadságnak az elérése. Ez a szabadság az álmunkban is, az ébrenlétünkben, a halálban és a halál után is velünk marad. Aki elérte ezt a szabadságot, tudatosan megy át a Tiszta Fénybe. A Tiszta Fényből való visszatérést a földi létbe, az új testbe való megszületést ezt a szabadságot elért lélek irányítja és végzi. Aki már tudatosan talál magának újjászületési lehetőséget is és tudatosan születik újjá – hogy a következő életfeladatát teljesíthesse. Ezáltal juthat el a végső megszabadulásig, azaz a buddhizmus szerinti végső célig. A tudatos újjászületések során a lélek gyakorlatilag a tudása lényegét nem veszíti el, hanem viszi magával a következő életébe. Ez nem jelenti azt, hogy mindent tud – járni, beszélni, írni, bár ezeket is könnyebben és gyorsabban tanulja meg –, hanem a lényeget viszi magával. A lényeg a tudat tisztasága, a bölcsesség, a szeretet.

Ezzel szemben a mi európai kultúránkban a halál egy rettegéssel teli, borzalmas folyamat. Nemcsak attól félünk, hogy nem tudjuk, mi lesz a halál után, hanem a halálig vezető folyamattól is. Ez mind nagyon-nagyon komoly trauma, amely félelmekkel, szenvedésekkel, fájdalmakkal jár. Az élet, de a dolgok elengedése iszonyatos, nagyon nehéz. Még életünkben is a legdrágább dolgunk a testünk. A hétköznapi életünk, mindennapjaink során nem tudjuk különválasztani a testünket a lelkünktől, szellemünktől. Vagyis: a testünkre nem úgy tekintünk, mint a tulajdonunkra, hanem úgy, hogy az én magam vagyok. A halálba az egész testet oda hagyjuk, ezért úgy gondoljuk, ha a test megsemmisül: én magam semmisülök meg. El se tudjuk képzelni a halálunkig, hogy ez milyen nehéz lesz.

Ebből ered a halálfélelem. Minél több és erősebb a ragaszkodás a testünkhöz, a fizikai léthez és az anyagi világhoz az élet folyamán, annál nehezebb lesz az elválás ezektől.

III.           Temetési szokások Pásztón a múltban és napjainkban

3.1. Pásztó rövid története

„Pásztó az évszázadok során mező -és kereskedővárosként volt ismert. Egy időben járási székhely is volt, jelenleg a térség gazdasági és kulturális központja. Vonzásköretéhez 26 település, mintegy 30 ezer lakosa tartozik. A város lakóinak száma csaknem tíz ezer fő. Pásztó szinte az ősidőktől kezdve lakott hely a földrajzi adottságai miatt.

Neve –  valószínűleg iráni nyelvből ered, – „tábort” jelent.

A honfoglaló magyarok – Anonymus közlése szerint –  innen indulnak a nógrádi részek meghódítására. A tatárdúlás után szerzetesek építették újjá a templomot, a monostort. A korai középkorban két meghatározó tényező emelte ki a települést az átlag jobbágytelepülések közül:

Az egyik a ciszteri rend  idetelepítése 1190-ben.

A másik 1265-ben V. István király a kegyúrságot átruházta a Rátót nembeli Istvánra, felesége főlovászmesterére.

Fejlődik ipara, mezőgazdasága, ezen belül kiemelkedő a szőlőkultúra.

1407-ben Zsigmond király városi kiváltságlevelet adományozott Pásztónak, melyben a város lakóit, a budai polgárokkal egyenlő jogokkal ruházta fel. Pásztó fénykorát a török hódítás törte meg.

I. Lipót császár adománylevelének birtokában Morvaországból érkezett ciszter-szerzetesek 1715-ben felépítették a ma is álló barokk kolostort, amely jelenleg múzeumként működik. A XVIII és XIX. században a város fejlődésére már nem jellemző a korábbi időszak dinamizmusa, visszaminősítették nagyközséggé. Az ipari forradalom elkerüli, de 1867-ben vasutat kap. Ez alkalmassá teszi arra, hogy bekapcsolódjék az ország vérkeringésébe. 1950-ben Nógrád megyéhez csatolták, majd a következő évben járási székhely lett. Városi rangját 1984 jan. 1.-jén kapta vissza.

Pásztón kuriózummal is találkozhatunk, itt áll ugyanis Magyarország egyetlen fennmaradt mezővárosi polgárháza, az „Oskolamester háza”. Európában is ritkaságnak számít a XII. századból származó üveghuta. A bencés monostor műhelyépületének rekonstrukciója, kemence maradványival ugyancsak a Múzeum téren tekinthető meg.”[3]

Felkerestem Pásztón és környékén a papokat, szerzeteseket, és megkérdeztem őket a temetési szokásokról, illetve hogyan tudnak segíteni a gyász feldolgozásában.

Keresztény temetési szokások:

3.2. Katolikus szokások:

A katolikus pap elmondta, hogy palócföldön ragaszkodnak még mindig ahhoz a szokáshoz, hogy a pap – az egyházi szertartás szerint – elkéri a halottat a családtól. Ez  jelenti, a kétlépcsős temetést.

Folyamata: A koporsóhoz ki van téve a halott, a plébános beszenteli és mondja, hogy „hozzátok ki az elhunytat”!

Az 1950-es években nem volt ravatalozó, a háznál ravataloztak.

A palócok megtartották ezt a szokást a ravatalozóban is. A mindenkori pap, plébános vagy diakónus beszenteli: „zárjátok be a koporsóját és hozzátok kintre”!

Most hatalmas ravatalozójuk van, de itt is el kell kérnie a papnak. A hozzátartozótól például feleség, gyermek, unoka, – kinek mi van –, tehát a családtól, majd imádkoznak. Másrészt a testet a földnek, a lelket Istennek ajánlják.  Ők ezt még megtartják (ugyanaz, mint a szentmisében, egyszer könyörögnek mindenkiért, szent atyánkért, püspökért, papságért, az egész egyházért, aztán átadják).

Tiszteletben tartják a kegyeleti törvényt nemre, fajra, vallási hovatartozásra való tekintet nélkül mindenkinek rendelkezésére állnak. Abban hisznek, hogy a halott lelke Istennél van, a porlandó testet pedig betemetik a földbe. Egyházi jogszabály szerint: aki öngyilkosságot követ el, az nem beszámítható, hiszen a világon a legfontosabb az élet, és azt csak beszámíthatatlan pillanatában dobhatja el magától valaki. Régen csak a temető árkában temették el az öngyilkosokat, napjainkban már nem. Ugyanúgy beszentelik és ugyanolyan embernek tartják mint bárki mást, mert úgy gondolják, hogy ez nem tudatos cselekedet volt részükről. Az aktív eutanáziát, a kegyes halált azonban nem fogadják el. Ilyenkor a pap nem szenteli be az elhunytat, azaz szentelt víz nem érheti, de eltemetik. Úgy tartják, ezt, vagyis a kegyes halált ő választotta: tudva és akarva. És bűnt csak ez követ el, aki tudatosan cselekszik.

A temetési szertartáson a pap albában (fehér ingben) van. Közös imádságban, Isten irgalmába ajánlja az elhunytat. A kántor énekel, majd végső ajánlást tesz.

Miközben utolsó útjára, nyugvóhelyére kísérik a halottat, éneklés és ima van. Majd a sírhantnál megint beszentelik, végül a sírba teszik. Lapáttal vagy kézzel földet dob rá a pap. Porból lettél, porrá leszel – mondja, majd a behantolással végződik a szertartás.

3.3. Református szokás:

Kevés református hívő van Pásztón, ők az evangélikus templomba járnak Istentiszteletre. Egy hónapban egyszer jön Heves megyéből tiszteletes, aki misét tart az evangélikus templomban. Sajnos nem tudtam találkozni vele, ezért a temetési szokásaikról nem tudok írni.

3.4. Evangélikus:

Az evangélikus lelkész elmondása alapján a temetésen a gyászolók mellett ott van a            keresztény gyülekezet is. (Akkor is így van ez, ha a gyülekezetet csak a lelkész képviseli). A gyülekezet ezzel kifejezi azt, hogy részt vesz a gyászolók fájdalmában. A lelkész és a gyülekezet feladata, hogy a gyászban kísérje a gyászolókat, ahogyan Isten sem hagyja el az embert a halálban.

„A temetés liturgiája általában két helyen, a ravatalnál, majd a sírnál történik.

A temetés kezdetén és végén, illetve a sírhoz menet a gyülekezet énekel (a temetés előtt a lelkésszel egyeztethetik, hogy melyik énekeket szeretnénk hallani, énekelni).

Az énekek összefoglalják a keresztény hit halállal kapcsolatos tapasztalatát, hirdetik az ember reménységét, Isten halál felett aratott győzelmét, ígéreteit.

A temetés a Szentháromság nevében kezdődik. A lelkész zsoltáridézetet olvas, amely bűnbánatként elismeri a halál győzelmét az ember felett, imádság formájában szól az ember elhagyatottságáról, a halál valóságáról, a gyász emberi mélységeiről. Ezután Isten kegyelmét, a halál legyőzésének ígéretét hirdeti a lelkész.

Az igehirdetés rövid prédikáció, amelyben az elhunyt életének személyes összefüggésében szólal meg a keresztény hit reménysége a halállal szemben.

Ezután imádságban adunk hálát az elhunyt életéért, könyörgünk a gyászolókért, és kérjük Istent, hogy segítsen felelősséggel élni életünket.

Kezdőszóként a lelkész az életbe vetett hitről tanúskodik János evangéliuma alapján.

A gyülekezet közösen mondja el az Apostoli Hitvallást, megvallva ezzel a bűnbocsánatba, a feltámadásba és az örök életbe vetett hitét.

Rövid imádság, könyörgés hangzik el, ezután, kérve Istent, hogy segítsen megnyugodni akaratában, és szilárdan megállni a feltámadásba vetett hitben. Majd közösen mondja el a gyászoló gyülekezet a Miatyánkot.

Az elbocsátás szavai szólnak arról, hogy életünket Isten adja, és ő is veszi vissza.”[4]

3.5. Baptista szertartás:

A baptista lelkész azt mondta, ha haláleset történik a felekezetben, azt ő hírül adja a tagoknak.

Közhírré tevés után, ha nem sokan vannak a temetésen az éneklésre, a szomszéd községből is hívnak híveket.

A lelkész köszönti, üdvözli az egybegyűlt gyászolókat.

Amikor összegyűlik a nép az előre megadott időpontban a temetési szertartást imádsággal kezdik, azután énekléssel folytatják, majd megkezdődik az igeolvasás.

A baptista hit szerint számadás elé kell állnunk. Sír a család, a gyászoló. A vigasztaló beszéd nem elkeserítő, nem elszomorító. A baptisták úgy tartják, hogy ne gyászoljanak a hozzátartozók. Persze nyilván van bánat a szívben, de ne ez legyen a mérvadó, mert szerintük a halállal nem lesz vége az embernek: a testnek igen, de a lélek számadás elé áll, mert emberré, értelmes lénnyé a lélek teszi. Az itt maradtak számára elhangzik a buzdító beszéd, hogy igyekezzenek arra készülve élni, hogy Isten elé megyünk számadásra, és ne féljünk elmenni, készüljünk erre a számadásra. Ez a beszéd arra biztat, hogy az életmódunkban, életvitelünkben legyen Jézus a példánk, hiszen lesz föltámadás.

Van ravatalozó helyük, ott elhangzik egy imádság, és kikísérik a halottat a sírhoz. Mátraszőlősön nincs külön baptista temető, a köztemetőben temetkeznek, bár régen volt külön parcellájuk, ahová csak baptista híveket temettek.

A temetőben éneklés, búcsúztatás következik. A lelkipásztor elmondja hány menye, hány gyereke, hány unokája van az elhunytnak. Amikor az utolsó imádságot elmondta a lelkipásztor, kezdődik a hantolás, az alatt az idő alatt négy szólamban énekelnek.

A hívek kifejezik együttérzésüket a gyászoló családnak, az itt maradottaknak, szépen sorban, mindenki. A lelkipásztor kezdi, jó békességet kíván, az Úr Jézus oltalmába ajánlja az itt maradottakat. Nagy ceremónia nincsen, nincs lobogó stb… Ha lehet élő virágot, koszorút visznek a sírra. A baptisták nem használnak gyertyát a temetési szertartásnál!

Ha megkérik, bárkit eltemetnek, nincs kizáró ok, és nem fogadnak el érte pénzt.

Nem jellemző a hívek között, de már előfordult, hogy hamvasztást kértek. Mindegy, hogy eltemetik, vagy elégetik, mert nem ez a test jön vissza a föltámadáskor, mert mintegy megdicsőült testtel jön vissza az elhunyt.

3.6. Roma szokások:

Roma származású gyermekkori barátnőm segítségével kerültem kapcsolatba egy idős oláh cigánnyal, aki szívesen fogadott és beszélt temetési szokásaikról.

Az oláh cigányok homokbányában, földkunyhókban laktak, lóval kereskedtek, szekérrel jártak.

Az 1900-as években az elhunytat az otthonukban ravatalozták fel. Az egész rokonság összegyűlt, éjjel-nappal virrasztottak mellette. Szék nem volt, a szőnyegre ültek. Disznót, tyúkot vágtak, minden temetéskor. Hentest, szakácsot hívtak, aki kondérban, hatalmas lábasokban főzte az ennivalót. Ettek-ittak, amíg el nem temették a halottat.

Napjainkban még mindig jönnek a rokonok hozzájuk az ország egész területéről, de nem üres kézzel. Pénzt, ételt, italt hoznak, amíg a virrasztás tart. Tehát manapság viszik az élelmet, és nem otthon főznek.

Régebben még hintón vitték az elhunytat végig a főutcán a temetőig, énekeltek és zenekarral kísérték. Ma már nem jellemző a hintó, de a zenekarral kísért éneklés megmaradt.

A sírhely olyan, mint egy kis szoba, téglából építik, vakolatborítással. Az egészet szőnyeggel vonják be, alul, és oldalt, és berendezik: asztalt, széket, ételt, italt, lavórt, törölközőt helyeznek el benne. A halott kezébe pedig pénzt tesznek. Úgy tartják ugyanis, hogy az elhunyt visszajön, és szeretnék neki megadni mindazt, amit az életben is megkapott.

Nyáron a temetésnél a gyerekek nagy kosárból rózsaszirmokat szórnak a halotti menet előtt.

Az oláhcigány asszonyoknak hosszú a hajuk, de ha fiukat veszítik el, a temetésen levágják, és a koporsó mellé helyezik.

A temetés után valaki feláll egy „emelvényre”, és cigány nyelven (lovári) hangosan megkéri a résztvevőket, hogy aki teheti, anyagilag segítse MOST a családot, és ahogy most ők segítenek, úgy áldja meg majd őket az Isten. Rendkívül Istenhívők, a pásztói oláh cigányok római katolikus vallásúak.

A romungrók cigánytelepen laknak.

Az 1900-as években híres cigányprímás és zenekar kísérte a halottas kocsit. A virrasztás még ma is jellemző. Ha valaki meghal, négy nap múlva eltemetik, addig pedig virrasztanak mellette, mesélnek, énekelnek, esznek, isznak. Manapság azonban az Állami és Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat nem engedélyezi a holttest hazaszállítását a kórházból, ezért a virrasztást ugyan megtartják, de a halott nélkül.

Szintén római katolikusok, de kevésbé tartják a vallási szokásokat. A halott mellé temetik a személyes használati tárgyait, illetve a botját, ha azzal járt, hogy a túlvilágon is tudja használni. Az elhunyt legközelebbi hozzátartozója a temetés után még egy évig fekete ruhát visel.

A temetésen a pap elbúcsúztatja a halottat az élőktől, de csak a tehetősebb cigányok tudják vállalni, hogy az egész családtól, szomszédoktól, barátoktól név szerint is elbúcsúztassa az elhunytat, mert minden egyes elbúcsúztatásért fizetni kell.

3.7.  A Polgári temetés:

A polgári búcsúztató egyben temetkezési vállalkozó is, így mindkettőben – búcsúztatás, temetés – kompetens. Szerinte a két dolog teljesen más. Amikor az emberek odamennek hozzá, mint temetkezési vállalkozóhoz, akkor az első pillanat fájdalmait élik át, és teljesen kiszolgáltatottak. Az ember minden szaván „csüngenek”, vigaszt várnak, egy pár jó szót, vagy hogy végre valaki megfogja a kezüket, mert az első szétszórtságból próbálnak feleszmélni.

Amikor a polgári búcsúztatóval találkoznak a gyászolók, akkor már egy kicsit összeszedettebb a hozzátartozó. A búcsúztató arra törekszik, hogy a halál és a találkozásuk között teljen el legalább két nap, hogy a család is próbálja valamennyire megemészteni a történteket.

Mint vállalkozóhoz, mindenféle vallási felekezet tagja fordul hozzá, mint polgári búcsúztatóhoz, úgy elsősorban azok az emberek, akik nincsenek megkeresztelve, vagy nem voltak igazán templomba járók (az elhunyt hozzátartozói), és nem utolsósorban az anyagiak is dominálnak. (Hozzátartozók azt mondják, borzasztó költséges a vallási szertartás ha az elhunyt nem volt templomba járó). Tehát elsősorban azok fordulnak a temetkezési vállalkozóhoz, akik nem vallásosak vagy az elhunytnak kifejezetten ez volt a kívánsága, hogy ő polgári búcsúztatás szeretne.

Van egy nyomtatványa, amit a hozzátartozó kitölt, és ez alapján lépésenként tudja követni egy emberi élet folyamatát. Onnan indul, hogy hívták, hol született, milyen családból származott, mi volt az iskolai végzettsége, mit dolgozott, volt-e beteg, mióta betegeskedett, mi a halál oka, nyugdíjas volt vagy éppen még aktív dolgozó Egészen az utolsó kérdésig, ami az, hogy mikor hunyt el. Ezután megkérdezi, kitől fog búcsúzni.

Volt, aki kérte, hogy háznál legyen a búcsúztató, de ez általában urnás temetésné szokás. Koporsós temetésnél teljesen kizárt (az Állami és Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat szabályai kötöttek), csak a temetőben történhet szertartás.

Megbeszél egy időpontot a temetkezési vállalkozó a gyászoló családdal. Mind a vállalkozó, mind a búcsúztató egy órával előbb már a temetőben vannak. Előkészülnek, hogy mire a család megérkezik már teljesen készen álljanak arra az utolsó alkalomra, ami a család számára nagyon fontos. Harangszóval indul a temetés, ezzel is jelezve, hogy elkezdődött a szertartás, majd verssel, halk zenével, magára a búcsúztató szövegre térnek rá, ezután hagy egy perc gyászt, amikor azt kéri, hogy áldozzanak most egy néma percet az ő emlékének. Aztán a vállalkozóval együtt kikisérik az elhunytat a sírhoz, ahol a sírgödör fölé helyezik (ha urnás temetés, akkor egy ravatalozó asztalra), ott még egy kis verssel és egy pár szóval elbúcsúznak tőle. Ezt követően a sírba helyezés történik, amit zenével kísérnek egészen addig, amíg az utolsó koszorút fel nem helyezik a sírra. A részvétnyilvánítással fejeződik be a temetés.

Lelki gondokkal, mint búcsúztatóhoz nem szoktak fordulni, de mint temetkezési vállalkozóhoz igen. Mint vállalkozóval, a temetéssel még nem zárul le a kapcsolat. Mindig arra törekszik a temetési vállalkozó, hogy ne a temetés alatt vagy előtt terhelje a családot a számlákkal, hanem egy későbbi időpontban találkoznak. Ilyenkor kerülnek elő az elhunyttal kapcsolatos emlékek, hogy mennyire hiányzik nekik, vagy hogy mennyire másabb most már minden. Ezekkel szembesülnie kell a gyászolónak napról-napra. Ilyenkor a temetési vállalkozó próbál vigaszt adni, de úgy gondolja mindenki önmaga kell, hogy feldolgozza a történteket. Mindig azt kéri a gyászolóktól, hogy bármennyire fájó, fogadják el ami történt, és engedjék el a hozzátartozót, mert véleménye szerint (és a gyászolóktól is gyakran visszahallja) nagyon fontos, hogy legyen egy pont, amikor elengednek valakit, mert ezzel nekik is könnyebb lesz.

3.8. Ferences rendi szerzetesek:

A Ferences rendi szerzetesek magával a temetéssel nem foglalkoznak, mert Szentkúton búcsú, lakodalom, esküvő van. Volt már vegyes temetés, ugyanis a pap nem búcsúztatott személyesen a család tagjaitól, ezért nem egy alkalommal ketten búcsúztattak. A polgári búcsúztató mondta a maga kis beszédét, és amikor a végére értek a búcsúztatásnak, átvette tőlük a szót a szerzetes, és ő folytatta a szertartást. Tehát megcsinálják magát a temetési szertartást, de nagyon ritkán.

Keleti vallások:

Buddhista:

Pásztó környékén, illetve Taron nincs külön temetőjük a buddhistáknak. A Láma elmondása szerint lenne rá igény. Magyarországon sok buddhista bevándorló él, vietnámiak, mongolok. A Láma vezetett már kambodzsai és vietnámi temetést, szertartást is.  A földbe temetés a szokás náluk.

A tibeti buddhizmusban a hamvasztás a szokás. Tibetben csak kiemelt személyeket hamvasztanak, mert kevés az égetéshez szükséges fa. A tibeti buddhisták nem tartják jónak a földbe való temetést. Az oka: úgy tartják, attól, hogy eldugom a testet, az még nem semmisül meg, csak eldugom, de nem jó körülmények közé, s ezt tibetben mindenki tudja, hiszen iszonyatos dolog történik, miután eltemetik a holttestet. Elkezdődik a bomlás, és sok élet költözik bele. Sok kukac, ezek olyanok, mint az emberek, nemcsak a húst marják, hanem egymást is. Amikor kezd elfogyni az ennivaló, egymásnak esnek, és ezt mi okozzuk azzal, hogy eltemetjük a testet. Nagyon sok szenvedés születik ebből. Életek milliói pusztulnak el végső soron. A buddhista nemcsak az embereket becsüli nagyra, hanem az összes élőlényt, – így a kukacokat is – akik ugyanúgy félnek a haláltól és ugyanúgy szenvednek, mint mi. A test nagysága nem meghatározó a szenvedés mértékét tekintve.

Tibetben kevés volt a fa, ezért a testet felajánlották a madaraknak, keselyűknek.

Temetők: a városon kívüli, nagy lapos sziklákhoz viszik a holttestet. A halottat kísérőkkel együtt mennek a szerzetesek is, akik a szellemi részét végzik a szertartásnak. A fizikai része úgy néz ki, hogy a temetési vállalkozó felaprítja a testet, apró „falatokra”.

A szerzetes egy kürttel meghívja a madarakat, (hatalmasak, erősek, akkorák, mint egy birka), akik egy évezrede tudják a dolgukat, és azonnal jönnek, ekkor elkezdik dobálni a nekik húst. A csontokat porrá törik (a lapos kőbe vannak tégely formájú kis mélyedések vájva) és a testnedvekkel, – agyvelővel –, kis golyókká formálják és azt is odaadják, míg végül semmi nem marad a testből.

A szertartás lényege: egyfajta szent dolog a temetés ott is, mint itt Európában. Ezek a madarak igazából olyanok, mint az angyalok, nekik ajánlják fel a húst, illetve egy nagy lakomára hívják meg őket. A húst magát szellemileg átváltoztatja a szerzetes mennyei nektárrá, ezt ajánlja fel az angyaloknak. Ez a buddhisták szerint csak a külső, durva szinten, a „tudattalan” emberek számára tűnik úgy, mintha a madarak emberhúst ennének. A valóságban, a tiszta energia szintjén a mennyei lények, mennyei nektárt falatoznak. Maga a szertartás is nagy áldás az elhuny számára, mert az ő húsát, – ilyen nagyszerű felajánlás formájában – kapják a mennyei lények. Tibetben ez szent dolog.

A magyarországi buddhista közösségben is történt már haláleset. Miután a kórházból megkapták a holttestet, ravatalra helyezték. Azután a közösség tagjai és a hozzátartozók elbúcsúztatták. Majd elhamvasztották, és urnában kapták vissza porait. A Dunánál találkoztak, akik búcsúztak az elhunyttól, és szertartás, ének kíséretében beleszórták. (Erre nem kell engedélyt kérni). A víz elviszi a megszentelt hamvakat, és a hamvak eljutnak a világ minden részébe.

Kizáró ok nincs, bárkit eltemetnek, öngyilkosokat, bármilyen más vallású embert is, ha ő halála előtt őket erre megkérte. De akár még állatokat is eltemetnek. Az állatokat házilag hamvasztják el.

IV.        A gyász szakaszai

Elmúlás: minthogy halandók vagyunk, létezésünk szükségképpen „búcsúzó létezés”. Összefonódik a gyásszal, a fájdalommal, s egyszersmind annak a lehetőségével, hogy helyzetünket szakadatlan újra alakítsuk, búcsúzásaink kényszerében újra elősegítsük önmagunk kibontakozását. E folyamat elengedhetetlen feltétele a gyászmunka.

A gyász minden család életében nehéz időszak. A váratlan nehézségekkel való megbirkózást segítheti elő, ha a család kiépíti saját természetes támaszrendszerét azáltal, hogy megtanítják egymásnak, hogyan beszéljenek érzéseikről, és miként fejezzék ki azokat, hogy milyen módon segítsenek, illetve kérjenek és fogadjanak el segítséget.

A gyász egyénileg változó lefolyása miatt a folyamat csoportosítása, a gyász stádiumainak meghatározása nem könnyű feladat. A gyászmunkának többféle szakaszát ismerjük. Én a Spiegel szerinti felosztást mutatom be.

4. 1. A Sokk fázisa:

A halálhír megtudását követő néhány órától egy hétig is eltarthat. Az érintett olyan, mintha megbénult volna, érzéseit képtelen szabályozni. Legjellemzőbb, hogy nem akarja sem elhinni, sem tudomásul venni a halál tényét. Mechanikusan végzi mindennapi cselekedeteit, amelyekbe időnként betolakodik a veszteség kínja  (kétségbeesés, düh).

Ha itt megreked a gyászoló, akkor minden energiáját felemészti a megtörtént esemény önmaga előtti tagadása. Ekkor a gyász hátráltatásáról beszélünk, amely zavarokat idéz elő a gyászmunkában.

4. 2.  A Kontroll fázisa:

Ebbe a szakaszba tartozik a temetéssel kapcsolatos teendők sokasága. Ebben a szakaszban igen nagy a társadalmi aktivitás. Külső tartást ad a barátok, hozzátartozók jelenléte. Itt ér véget a sokk első kihatása, a gyászoló tehetetlennek érzi magát, azt gondolja, nem képes önálló döntéseket hozni. A személyre jellemző a bánat (sírógörcs, nyugtalanság, harag, ingerlékenység, az elveszett személy utáni sóvárgás, keresés), de nem hagyja el magát, a társadalmi szokások miatt kénytelen önmagát ellenőrzés alatt tartani. Ilyen ellenőrzött viselkedés lehet: nehézkes beszéd, cél és szándék nélküli aktivitás, ami az űr kitöltésére szolgál. Ez a szakasz a temetésig tart.

4. 3. A Regresszív fázis:

Ez a legkritikusabb fázisa a gyásznak. Ez a fázis a temetés után kezdődik, amikor a gyászoló magára marad és elhagyja magát.

Jelei: pszichés, részleges összeomlás, részleges kontrollvesztés, az elhunyttal kapcsolatos ambivalens érzések felszínre kerülése, jelentéktelen okok miatti érzelmi kitörés, külvilágtól való visszahúzódás, a félelem és bűntudat érzéseinek megjelenése, tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzése. Ennek a fázisnak kettős szerepe van. Egyrészt válasz a traumatikus eseményre, másrészt arra szolgál, hogy a traumákat fel lehessen dolgozni.

Ahhoz, hogy a gyász kedvező kimenetelű legyen, a személynek el kell viselnie az érzelmi kínokat. Csak ebben az esetben képes fokozatosan felismerni és elfogadni a végleges veszteséget és azt, hogy az életet újra kell rendeznie. Időnként a gyászoló kétségbe esik, és úgy érzi, minden elveszett. Ennek a dezorganizációnak a megélését tükrözi a depressziós hangulat, de a remény az újrarendeződésre megmarad, az önértékelés nem vész el, szemben a depresszióval.

4. 4. Az Adaptív fázis:

Jele: A gyászoló odafordulása a környezethez, a társadalomhoz. A gyász folyamatának befejezése. A veszteség elismerése. Az elvesztett személy belső világába való beépítése túlzott dicsőítés vagy kárhoztatás nélkül. A szabadság, önállóság megszerzése.

Az újrarendeződés szakasza a helyzet kognitív újrarendezésével, új szerepek és új készségek megtanulásával jár.[5]

V. A gyász típusai:

A gyász típusait Polcz Alain Gyászban lenni című könyve alapján dolgoztam fel.

5.1.      Normál gyász:

A veszteség által kiváltott reakció. Életünk során mindannyian átéltünk kisebb-nagyobb veszteségeket, amik gyászreakciókat váltanak ki (partnerkapcsolat megszakadása, költözködés, munkanélküliség, nyugdíjba vonulás, amputáció). A legintenzívebb érzéseket kiváltó veszteség azonban általában szeretteink halálakor ér bennünket. A veszteségre adott reakciót számos tényező határozza meg: az elhunyttal való kapcsolat jellege, a halál módja, a gyászoló életkora, alapszemélyisége, előzetes életeseményei (elsősorban a korábbi veszteségek), előzetes betegségei (különösen a depresszió), aktuális pszichés státusza (esetleges egyidejű krízishelyzetek), kulturális helyzete, vallásossága, szociális kapcsolatrendszere.

Ebből adódóan a gyász mindig egyéni. A gyász fázisainak, a gyászoló lelkiálalpotának ismerete megkönnyíti a gyászolók segítését, de nem pótolhatja az egyéni jellegzetességek figyelembevételét.

Pszichés folyamatoknál

5.2.      Komplikált gyász:

A komplikált gyász elnevezést Allen Wolf ajánlja a patológiás, kóros, morbid, abnormális kifejezések helyett, mert ez a megjelölés nem stigmatizálja a gyászolót, és több reményt nyújt számára a feldolgozáshoz is. Pszichés folyamatoknál – így a gyásznál is – a normalitás határainak definiálása nehéz feladat. Véleményem szerint azonban a gyász egyedisége miatt annak bármely megnyilvánulása, illetve időtartama normálisnak tekinthető, ha azt mind a gyászoló, mind a környezete elfogadja, és nem állnak a háttérben olyan szomatikus vagy pszichés tünetek, amik miatt a gyászoló segítségre, ellátásra szorul. És amíg a tünetei nem akadályozzák a normál életet, életvitelt, nem boratja föl hosszútávon az egyensúlyt. A komplikált gyásznak a szakirodalomban nincsenek egységes kritériumai. Egyes szakemberek a gyászreakció elmaradását, késlekedését vagy elhúzódását, mások intenzitásának szokatlan mélységét, illetve a szokványostól eltérő pszichés vagy szomatikus tünetek megjelenését sorolják ide. A komplikált gyászra hajlamosító tényezők megítélésében egységesebbek az álláspontok. Ezek a tényezők a következők: váratlan veszteség, túlságosan erős kötődés a halotthoz (dependencia), ambivalens érzések az elhunyttal kapcsolatban, gyermek, illetve fiatal halála, halmozott, illetve feldolgozatlan korábbi veszteségek, a gyásszal egyidejűleg fellépő egyéb stresszhelyzetek, hiányos szociális kapcsolatok, erőszakos úton bekövetkezett halál (pl. öngyilkosság vagy gyilkosság), a gyászoló olyan baleset következtében veszít el valakit, aminek okozója volt, rossz a testi vagy lelki egészsége, az anamnézisben depresszió szerepel. A komplikált gyász típusai a gyakorlatban kombinálódhatnak egymással. A komplikált gyász típusainak csoportosítása:

5.3.Krónikus gyász: (a gyász időtartamát tekintve) elsősorban dependens kapcsolatok következménye. Akár éveken át fennálló szorongás, disztímia, a társas kapcsolatok beszűkülése, a halott idealizálása jellemzi. Gyakori a segítő magatartásforma, illetve ilyen foglalkozás választása. Háttérben valamilyen előny elérése (pl. mások tiszeteletének kivívására), kapcsolati formák elfeledésére való tudattalan törekvés is állhat. Veszélye a gyász torzulása: a morbiditás, mortalitás növekedése, szuicidum. Végletes formája az úgynevezett mumifikáció: a gyászoló az elhunyt szobáját sohasem rendezi át, valamennyi használati tárgyát megőrzi, vagy például étkezéseknél megterít neki, éveken át belső párbeszédet folytat vele.

5.4. A bagatellizáció a gyász intenzitását tekintve főleg akkor fordul elő, ha a gyászolót az elhunythoz ambivalens kapcsolat fűzi. Kezdetben igyekszik úgy élni tovább, mintha semmi nem történt volna. Gyakori az aktivitás fokozódása, az elhunyt feladatkörének részleges ellátásával. A gyászoló hárítja a halottról való beszélgetést, legfeljebb arról beszél, hogy ő milyen erős volt, milyen jól dolgozta fel a veszteséget. A tagadás hátterében sokszor harag és bűntudat áll. A későbbiekben gyakran pszichoszomatikus tünetek jelentkeznek, gyakori az alkoholizmus kialakulása.

5.5. A hipertrofikus gyász: a gyász intenzitását tekintve, ellentétes a bagatellizációval. Általában hirtelen bekövetkező halálesetnél, vagy gyermek halála esetén fordul elő. A gyászreakciók eleinte szokatlanul intenzívek lehetnek. A továbbiakban a gyászoló az erőteljes érzések elnyomására törekszik, így az előtérben sokszor nagyfokú szorongás, társadalmi visszahúzódottság figyelhető meg. Ilyenkor a gyász elhúzódó lefolyású.

5.6. A torzult gyász: megnyilvánulását tekintve általában több veszélyeztető tényező kölcsönhatásaként jelenik meg. Egyik lehetséges következménye testi betegségek fellépése vagy reaktiválása (ilyenek például az ischaemiás szívbetegség egyéb cardiovasculáris betegségek, pszichoszomatikus kórképek), fertőző betegségekkel szembeni fokozott fogékonyság. Mindezek, illetve a szuicidum megnövekvő kockázata lehetnek együtt felelősek az így gyászolók magasabb mortalitásáért. Másik következmény a pszichiátriai kórképek reaktiválása vagy kiváltása: addiktív magatartásformák (alkohol-, nikotin-, drogabúzus, promiszkuitás), major depresszió, disszociatív reakciók, hipochondria, fóbia, pánik – vagy kényszerbetegség kialakulása.

5.7.    A speciális gyász:

5.7.1.      A gyilkosokkal kapcsolatos gyász:

A meghalás módja ilyenkor erősebb hatással van a gyász formájára, mint maga a haláleset ténye. Az erőszakos, bűnös halál specifikus reakciókat vált ki. Vizsgálatok szerint a gyászolók ilyen esetekben arról számolnak be, hogy a gyilkosság képe erőszakosan és ismétlődően visszatér a képzeletükbe. A kép rendkívül erősen foglalkoztatja őket, nagyon élénken maguk elé képzelik hozzátartozójuk halálának a részleteit. A képzetek központi témája az erőszak, illetve az áldozat tehetetlensége.

Ez a kép általában a rendőrségi vizsgálatok eredményein alapul, amit saját fantáziájuk színez tovább.  A kép annyira erőteljes lehet, hogy szinte megbénítja gondolkodásukat, és csökkenti koncentrációs képességüket. A tolakodó képek hat – tizennyolc hónapon keresztül naponta vagy hetente jelentkeznek, néha alvás közben jönnek elő. A vizsgálati személyek beszámoltak a gyilkossággal kapcsolatos rémálmokról, sokan álmukban megpróbálják megmenteni az áldozatot, másoknak részben tudatos fantáziálás, részben rémálmok során a tettes meggyilkolása jár a fejükben.

A gyász általános sajátosságai (lehangoltság, szorongás, bűntudat) mellett az ilyen esetekben speciális reakciók is megfigyelhetők. Mindenkinél jelentkezett az, hogy hat-nyolc hónapon keresztül erőteljes félelmet érzett a gyilkossággal és az eltűnéssel kapcsolatban.  A félelem a saját vagy mások elképzelt meggyilkolásával volt kapcsolatos, illetve általános szorongássá vált azoknál, akik úgy érezték, hogy számukra az élet fenyegetővé vált. Mindenki erőteljes dühöt érez a gyilkossal kapcsolatban. Úgy érzik, hogy a gyilkost el kell fogni, meg kell büntetni.  Ez a mély düh általában csak egy-másfél év múlva csökken (gyakran a kihallgatással és a büntetéskiszabással egyidejűleg), de teljesen soha nem szűnik meg. A vizsgált személyeket erősebben foglalkoztatja az erőszak, és intenzívebben védekeznek ellene. Az önvédelem az első évben szinte kényszeres viselkedés, a lakásukat erődítménnyé alakítják, az idegenektől távol tartják magukat. Minden személy beszámol arról, hogy magatartását megváltoztatta a gyilkos megbüntetésének vágya, ezért együttműködött a rendőrséggel a gyilkos elfogása és megbüntetése érdekében. Erősebben kívánták, hogy a büntetés kíméletlen legyen.

A gyilkosság, mint erőszakos és bűnös halálnem erőteljes érzelmi és magatartásbeli reakciót vált ki. Közeli hozzátartozó meggyilkolása esetén a gyászoló azonosulása a meggyilkolt személlyel az erőszakos és bűnös halál megélését és feldolgozását igényli.  A gyászolónak meg kell szabadulnia a meggyilkolttal való azonosulástól. A gyászolóknak – identifikációjuk által – újra át kell élniük a halált, és fel kell azt dolgozniuk. Bár a gyászolók maguk valójában nem voltak kitéve a traumatikus eseménynek, mégis meg kell szabadulniuk a meggyilkolás élményének pszichológiai következményeitől. Amikor a büntetés iránti vágy olyan pszichológiai védekező mechanizmussá válik, ami meggátolja a fájdalmas gyásszal való szembesülést és a halál elfogadását, akkor ez hosszantartó gyászfolyamatot eredményezhet.

5.7.2.      Az öngyilkosokkal kapcsolatos gyász:

Az öngyilkosság miatti gyász esetén a gyászreakciók intenzívebbek, s a gyászolókat a közösség erőteljesebben kiközösítheti. A gyász ilyen esetekben néhány, öngyilkossággal kapcsolatos speciális tényezőt is magában hordoz. A szociális támasz hiányával függ össze a társadalmi kiközösítés. Egyéb hirtelen és váratlan halálesethez (gyilkosság, baleset) hasonlóan az öngyilkosság miatti gyásznál is erős a tagadás, az öngyilkos miatti gyásznál azonban ez – szemben a másik két esettel – főleg a halál okára irányul. Az öngyilkos miatt gyászolók erősebben éreznek személyes felelősséget vagy azért, mert úgy érzik, hogy ők is okai a halálesetnek, vagy azért, mert úgy gondolják, hogy megóvhatták volna hozzátartozójukat az öngyilkosságtól. A felelősség a családtagok és a barátok számára fontos kérdéssé válik, azt kérdezik, hogy hogyan előzhették volna meg a halált, kutatnak emlékeikben a figyelmeztető jelek után. Az öngyilkos miatti gyászolóknál erőteljesebb az öndestruktív magatartás, fokozottabb az öngyilkosság veszélye. Az öngyilkosság miatt gyászolók nehezebben tudnak beszélni a halálesetről, gyakran próbálják letagadni a halál okát, erőteljesebben jellemző rájuk azaz érzés, hogy a halott visszautasította, illetve elárulta őket. Az öngyilkosokat gyászolók szinte sohasem tudják teljesen feldolgozni a gyásszal kapcsolatos érzéseiket.[6]

Regresszió a gyászban: Ha az egyén elfojtja a fájdalmát, és nem ismeri fel a veszteség realitását. Az elvesztett személyt beszélgetések során visszatartja, és ezért nem képes új kapcsolatokat létesíteni a gyászoló.

Ilyenkor felborul az egyén belső, pszichés világában az egyensúly. Például szétesik az én, a magára maradottságtól való erős félelem alakul ki.

A pszichoanalitikus modellt követve: be kell vonni azokat, akik megpróbálják meghatározni a többnyire tudattalan folyamatokat, és ezt elmagyarázni a gyászolóknak. A gyászolót abban tudják támogatni, hogy segítik megérteni, hogy miként befolyásolják a múltbéli tapasztalatok a veszteség feldolgozását. Ezzel a szemléletmóddal a gyászoló problémái okainak felkutatását segítjük elő.

A pszichológiai modell elméleti és gyakorlati területe is számos oldalról kritizálható.

A haldoklás és a gyász társadalmi környezetben történik (társadalmi szervezetek, társas interakciók). Ugyanazt a problémát különböző társadalmak másképpen kezelik. A nyugati társadalmakban a történelem során változott a gyász. Korábban hagyománya volt annak, hogy milyen ruhát viseltek, a gyászoló magatartásának, a gyász időtartamának. Napjainkban hiányoznak a szabályozott szertartások, ez is okozhatja a gyásszal való nehezebb megbirkózást.

Szociális interakció:

A gyász mélysége összefügg a meghalt személlyel való korábbi kapcsolat intenzitásával, az elhunyt személy életfontosságú szerepeivel. A krízist tekinthetjük egy kiegyensúlyozott állapot felborulásának. Az egyensúly megbomlása stresszel, feszültséggel jár, az egyensúly helyreállítása erősen függ a szociális mintáktól, megküzdési (cooping) képességektől – és komoly erőfeszítést igényel.

A veszteség a magától értetődő valóság összeomlását, a dolgok értelmének vesztését és az identitás fenyegetettségét jelentheti.

A gyászmunka lényege, hogy a gyászoló elszakad a meghalt személlyel való kapcsolattól és interakcióktól, ezáltal nyitottá válik új kapcsolatok kialakítására. A valóság felépítése nehezen elérhető eredmény lesz. A gyászolót támogatni kell a gyászmunka feladatával való szembesülésben és a gyásszal való megbirkózás során.

A legtöbb ember megfelelő segítséggel képes a veszteség valóságát felfogni, ki tudja fejezni gyászát és képes tudomásul venni megváltozott társas kapcsolatait, hiszen a gyász, a halál, minden ember életének része – ősidőktől fogva.

VI. Hogyan segítenek a halál, gyász feldolgozásában az egyházi és a társadalmi szervek Pásztón?

6.1. Evangélikus lelkész:

Amikor a halálhír eljut a hozzátartozókhoz, sokkolja őket mindaz, ami történt. A sokkos néhány óra vagy egy-két nap után, a temetés előtt rengeteg tennivaló vár a gyászolókra. A temetés előkészítése, szervezése leköti figyelmüket. Miközben belül úgy érezhetik, a teljes összeomlás szélén állnak, a külső feladatok segítenek „tartani magukat”. Gyászruhájuk fekete színe kifelé is mutatja azt, amit belül éreznek. Sokan megbetegednek, mások egészen magukba zárkóznak. Ha a gyászoló találkozik valakivel, leginkább arra van szüksége, hogy beszélhessen, hogy meghallgasák. A sokféle vigasztalást erőtlennek érezheti.

A gyász régebben egy évig tartott. Ebben az időszakban a gyászoló a környezetének biztosítania kellett a gyász folyamatának zavartalan lezajlását. Védett térre és védett időre volt szüksége. Ma is segíthet ebben a gyülekezet közössége, az istentisztelet, a templom védett tere és ideje. Amikor arra van szükség, hogy valakinek elmondhassa a gyászoló mindazt, amit átél, vagy ha úgy érzi, a gyász folyamata megakad benne, és hosszú idő után sem tud tovább indulni, a gyülekezet lelkészének segítségét is lehet kérni.[7]

Az evangélikus istentiszteleteken lehetőség van arra, hogy megemlékezzünk elhunyt szeretteinkről. Ez az istentiszteleten imádság formájában történik, ahol Isten előtt emlékezhetünk az elhunytra, megköszönve mindazt, ami az elhunyt életén keresztül áldás és öröm volt a mi életünkben. Az imádságban kérjük Istent, hogy kegyelmével takarja el mindazt, ami bűn volt az ő életében, és adja meg neki az örök élet ajándékát. Ilyen megemlékezésre például a temetés évfordulóin kerülhet sor. A megemlékezést a gyülekezet lelkészével kell előre megbeszélni.

6.2. Katolikus pap:

A katolikus pap betegeskedett, ezért csak rövid időre tudott fogadni. A következőket mondta:

Egyetlen segítség, ha a hit bizonyítja, hogy Isten szeretettel fogad minket. Ez a vigasztalás Krisztus híveinek.Miként a katekizmus is írja a keresztény beavatás szentségeinek célja Istan gyermekének végső húsvétja, mely a halál által belépteti őt az Ország életébe. Akkor teljesedik be, amit hitben és reménnyel vallott: „Várom a holtak föltámadását és az eljövendő örök életet”. A halál keresztény értelme a mi egyetlen reményünk, Krisztus halála és feltámadása húsvéti misztériumának fényében nyer kinyilatkoztatást. A keresztény ember, aki Jézus Krisztusban hal meg, ekkor kiköltözik a testből, hogy otthon legyen az Úrnál. A keresztény ember számára a halál napja szentségi életének végén a keresztségben megkezdett új születés beteljesedését nyitja meg, a Fiúnak a Szentlélek kenete által hozott képmásához való végső „hasonulást”, és az Ország lakomáján való részvételt – melyet az Eucharisztia elővételezett –, akkor is, ha még szüksége van a végső tisztulásra, hogy a menyegzői köntöst magára ölthesse. Az Egyház, mely Anyaként a keresztény embert földi vándorlása során szentségileg ölében hordozta, elkíséri őt útjának végéhez, hogy átadja „az Atya kezébe”. [8]

6.3. Buddhista szerzetes:

A hátramaradottak lelki gondozása óriási dolog és nagyon nehéz. A halál nagyon nehezen kezelhető esemény. Titka – a buddhizmus szerint – abban rejlik, hogy a saját halálunkkal nem vagyunk képesek szembe nézni, ezért a halált magát nehezen tudjuk elfogadni, feldolgozni. Más halála nagyon felkavaró és erős érzelmeket kelt, de ez azért van, mert saját halálunkat nem dolgoztuk föl, nem tudjuk, mi történik, nem vagyunk vele tisztában. Esetleg olvastuk, de nem hisszük el. Múlandósággal találkozunk. A legnagyobb segítség, ha az ember ezt tényleg elismeri, és azt mondja, igen, tényleg ugyanez vár énrám is, akkor mi a teendőm. És elkezd dolgozni önmagával. Egyébként sok a ragaszkodás. A buddhisták tanulják, hogy a mulandóság gondolata nagyon fontos. Főleg önmagunk mulandósága. A halál által okozott sokk jó alkalmat nyújthat arra, hogy elkezdjünk foglalkozni saját halálunkkal. Ez a legnagyobb segítség, ha ez sikerül. De erre nem mindenki képes…s akkor arról van szó, hogy elengedni és úgy tekinteni az eltávozottat, mint aki külföldre utazott, akivel már ebben az életünkben nem fogunk találkozni, viszont lehet neki segíteni. Ahogy a messzi földre távozottnak valakinek lehet pénzt, levelet, csomagot küldeni, ugyanúgy nemcsak lehetőségünk, hanem igazából kötelességünk az eltávozottat segíteni, mert őneki segítségre van szüksége. Elsősorban belenyugodni, hogy elment, és fölfedezni a lehetőségeinket, hogy ebben az új helyzetben mit tehetünk, mit csinálhatunk mi. Nem azt, hogy önmagunkat sajnáljuk és a komlexusainkat kezeljük (például valakivel rossz volt a viszony, és mit tehettünk volna, vagyis a lelkiismeret-furdalás). Ebben az állapotban az ember teljesen alá tud bukni. Ehelyett felismerni az új helyzetet: ami elmúlt, elmúlt. MOST mi a teendő. Most az a teendő, hogy pontosan a kötődésem által sokat tudok segíteni, mert sokat jelent számomra az elhunyt személy. S ez egy erős energia köztünk. Fizikai test már nincs, de a szellemi energia az továbbra is megvan, és ennek révén sokat tudok segíteni, ha megtanulom, hogyan kell segíteni, és tiszta fejjel valóban az ő javát akarom, és nem magamat sajnálom.

Tehát két oldala van: egyrészt saját részünkről szembesülni a halállal, a saját halálommal, mulandóságommal. Másrészt: most tényleg van egy nagyon jó lehetőség arra, hogy jót cselekedjünk.

Az első dolog, mint a keresztényeknél is (legalábbis hasonlít), hogy lehet mondani gyászmisét. A buddhisták csinálnak szerttartást és a gyászolónak elmondják, mit tud tenni. Fontos, hogy a lelke mélyéről jó kívánságokat ajánljon a gyászoló az elhunytnak. A buddhistákhoz más felekezetekből is jönnek és kérdezik, hogyan segíthetnek az elhunytnak. Meg lehet velük beszélni a „saját nyelvükön”. Mindegy, hogy a Miatyánkot mondja-e, a lényeg, hogy a szíve mélyéből jókat kívánjon, akár a saját szavaival is. Valahányszor valakire gondolunk, mindig két út van: vagy az, hogy elhagyom magam és szenvedek, vagy pedig én választhatok, hogy neki jókat kívánok-e. Ennek a lényege: szüless újjá jó helyen! (kinek mi a jó hely, egyéni kérdés, menyország-e, vagy egy jó újjászületés a Földön). A lényeg, hogy kerülj jó helyre! – ezt kívánjuk.

Ha tényleg erősen kívánjuk, az sokat segít ugyanúgy, mintha egy élővel beszélnénk, és mondanánk, hogy ezt csináld. Azt meghallgatja, mert érzi benne a szívből jövő jó szándékot, hallgat a jó tanácsra, és akkor azt csinálja.

Ha valakinek gondozzuk az emlékét, jó dolog, ha jó szívvel csináljuk. Jó alkalom a halottak napja arra, hogy jó kívánságú ünnepeket rendezzünk a számukra: „akárhol vagy most, küldünk neked egy csomó szeretetet, jókívánságot, ha már újjászülettél, akkor is kapd meg ezeket a jókívánságokat, és jó energiát.”

Minden országban megvan a forma, hogyan kell az elhunyt lelkét gondozni, mert ez mindenhol fontos dolog.

Tibeti szokás szerint a legjobb dolog, ha valaki ott lehet a haldokló ágyánál, és tud neki segíteni a meghalásban, majd a halál utáni állapotban. Van egy megállapítás, hogy legfeljebb 49 napon belül újjászületik. Negyvenkilenc napot töltenek azzal, hogy intenzíven, imákat mondanak, szertartást rendeznek mindennap, felajánlásokkal, gyertyagyújtással. Fontos az érdem, ez pozitív karma, erre szükség van. Ezért az elhunyt nevében tesznek fölajánlásokat, és a fölajánlás érdemét, pozitív karmáját neki adják, mert erre szüksége van. (Ezért fontos az érdem és a jókívánságok küldése, 49 napon keresztül). Azután az egyéves évfordulón és az évenkénti halálforduló is nagyon fontos, mert ilyenkor megemlékezhetünk az elhunyt szeretteinkről. Ez is jelenthet egyfajta segítséget a gyászolónak, mert érezheti, hogy a közösség mellette áll.

6.4. Baptista lelkipásztor:

A gyülekezet beosztja, hogy mikor, melyik nap ki menjen a gyászolóhoz. Ilyenkor az elhunytért imádkoznak. A temetés előtt is meglátogatják a gyászolót, aki ezáltal, nincs magára hagyva és a későbbiekben, ha szükséges anyagiakban is segítik.

6.5. Családsegítő központ:

A központban dolgozó szociális munkásokhoz még nem fordult senki ilyen kéréssel, ezért konkrétan nem tudtak válaszolni rá. Megkérdeztem, mit tennének, ha valaki ilyen problémájával keresné föl őket. Beszélgetnének vele, majd átküldenék az Idősek Átmeneti Otthonába (hivatalosan hozzájuk tartozik), ahol van pap és lelki segítséget nyújtó személy.

Olyan esetek viszont többször előfordultak, amikor valaki elhalálozott, és a hozzátartozóik elhozták a ruháit, hogy osszák szét. Szívesen fogadták és családoknak, illetve az Idősek Átmeneti Otthonában lakóknak adták.

6.6. Idősek Átmeneti Otthona:

Az idősek átmeneti otthona két éve épült Pásztón a kórház területén. Azóta van itt alkalmazásban a lelkigondozó, aki mind a két helyen dolgozik, tehát a kórházban és az idősek átmeneti otthonában is. Egy tanfolyamon végezve szerezte ezt a szakmát. A váci katolikus egyházmegyéhez tartoznak, innen kapják a fizetésüket. Itt Pásztón egyedül áll alkalmazásban, szerinte még szükség lenne lelkigondozó szakemberekre máshol is.

A kórházban és az idősek átmeneti otthonában a gondozók, a nővérek vagy az orvosok szólnak neki, ha szükség van rá, így veszi fel a kapcsolatot a betegekkel. Ezután adott napokon bejár hozzájuk. Mindenkivel elbeszélget, és a személyes szükségletei szerint, egyénre szabott segítségnyújtást ad, ez azonban nem vallásos jellegű.

Sokszor a családtagok is kérik a segítséget, szívesen áll az ő rendelkezésükre is.

Régen az idősek otthon haltak meg, a szeretteik körében. Ma már tabu téma a halál, és gyakori, hogy ha valaki beteg vagy haldoklik, kórházba küldik, és ott hal meg egyedül, magányosan, kiszolgáltatottan.

Sokszor kérik a lelki gondozót, maradjon ott a haldoklónál, segítsen eltávozni ebből a világból. Ehhez nem lehet hozzászokni, de amikor hazamegy, „le kell tennie a munkát” –mondja a lelkigondozó.

A hozzátartozókkal később nem tartja a kapcsolatot, csak akkor keresik meg ismét, ha ők vagy családtagjaik bekerülnek a kórházba vagy az otthonba.

A beszélgetés sokat segít, sokszor a lekigondozó csak hallgat, az idősek örülnek, hogy valaki meghallgatja őket. Sokan egész élettörténetüket elmesélik. A beszélgetések során kiderül, hogy általában félnek a haláltól, és fontos, hogy valaki mellettük legyen.

6.7. Önkormányzat

Nehezen szakítottak rám időt, hetente csak egy nap van ügyfélfogadás. Szerencsére egy kedves barátnőm itt dolgozik, és soron kívül fogadtak. Úgy éreztem, így sem látnak szívesen.

Kérdéseimre felszínesen válaszolt a szociális osztályvezető. Tájékoztatott arról, hogy ők semmiféle gyászfeldolgozásban, lelki gondokban nem tudnak segítséget nyújtani, kizárólag temetési segélyben és köztemetés intézésében működhetnek közre, tehát a pénzbeli és a természetben nyújtott ellátásokig terjed kompetenciájuk. Ha valakinek elhalálozik egy hozzátartozója, és anyagilag nem tudja finanszírozni a temetést, az önkormányzat szociális osztályához fordulhat. Erre a célra külön igénylőlap áll rendelkezésre. Mellékelni kell az anyakönyvi kivonatot és a számlát a temetkezési vállalkozótól. Ebben az esetben gyors az ügyintézés, egy-két napon belül meghozzák a határozatot (maximum egy hét). A temetési segély a jövedelemtől függ, minden esetben ellenőrzik az adatok valódiságát. Egy évben körülbelül 100-110-en kérik, és általában meg is kapja mindenki. Akadt olyan eset, amikor itt hunyt el helyileg valaki, de hivatalosan nem tartozik ehhez az önkormányzathoz. Ilyenkor is megcsinálják az adminisztrációt, de felveszik a kapcsolatot az illetékes önkormányzattal, akinek vállalnia kell a költségeket, és akkor a pásztói önkormányzat megelőlegezi azt.

Köztemetés két-három évente fordul elő.

1989 előtt az önkormányzat hatáskörébe tartozott a polgári temetés. Ezt ma már a temetési vállalkozók végzik.

A szociális osztály vezetőjétől megkaptam a köztemetésre és a temetkezési segélyre vonatkozó paragrafusokat, majd távoztam, hiszen – elmondása szerint – halaszthatatlan dolga volt, nem ért rá velem foglalkozni. Valóban sok feladata lehetett, gyakran csörgött a telefon, és el kellett mennie, így a beszélgetésünk megszakadt.

6.8. A Szociális munkás feladata a gyászoló támogatásában:

A szociális munkás sok mindenben segíthet a gyász folyamatában :

1.      a veszteség realitásának felismerésében,

2.      a veszteség tényének az elfogadásában,

3.      a meghalt személytől való egészséges eltávolodásban,

4.      a valóság megváltozásával való szembesülésben,

5.      új kapcsolatok kialakításában,

6.      a dolgok új értelmének megtalálásában.

Raphael szerint: a gyászolókat segítő munka célja: „alapvető emberi vigaszt és támaszt kell nyújtani.”

Amikor a gyászoló megtapasztalja az elhunyt személy hiányát, a szociális munkás sokféleképpen segíthet. A gyászoló haragudhat az elhunytra, a világra, saját magára. A barátok, rokonok mellette állhatnak, de lehet, hogy nem értik, segítésük ellenére miért ilyen goromba velük a gyászoló.

A szociális munkás könnyebben elviselheti ezt a haragot, mint a közeli rokonok, mert tudja, hogy a harag természetes ilyenkor. Megerősítheti, hogy mindig lesz mellette, aki nem veszti el a türelmét és nem menekül el a nehézség elől. A harag nagy részét ki kell fejezni, nem lehet elfojtani. Meg kell osztani olyasvalakivel, aki tudja és megérti ezt, és ettől nem tartja őt rossz embernek. A szociális munkás rávilágíthat arra, hogy amennyiben hibát követ el, érthető az önmaga iránti haragja, de meg kell érteni, hogy mindig vannak megváltoztathatatlan események. Segíteni kell a gyászolónak kifejezni a haragját. Ezt azonban csak akkor válthatja fel a szomorúság és a megbánás, ha elfogadjuk és belátjuk, hogy ezek az érzések minden emberi kapcsolatban jelen vannak.

A szociális munkás nem engedheti meg magának, hogy kimutassa félelmét, és nem tarthat távolságot a gyászolótól üres szavakkal. Az elhunytról halottként kell beszélnie, a valóságot kell megerősítenie. Az a cél, hogy a felismerés felé mozdítsuk a gyászolót. Szembesíteni kell a halál véglegességével. Az elhunyttal kapcsolatban nem lehetnek tervek sem a jelenre, sem a jövőre. Meg kell erősíteni azokat a végszavakat, amelyek fokozatosan kikényszerítik a halál megtörténtének elismerését.

A gyászmunka csak ekkor kezdődhet el, tehát amikor a halál elismeréséhez a veszteség elfogadása társul. Van, amikor a gyászoló elismeri a halál megtörténtét, de nem fogadja el, hogy a halott személlyel nem tartható fenn interakció. Ilyenkor elkészítheti a kedvenc ételeit, hobbiját átveszi. Ez lehet vigasz forrása, ha elismeri, hogy ezek csak átmeneti segítséget nyújtanak. Ha nem tudja elfogadni a veszteség valódiságát, szükséges lehet pszichológiai segítség.

Ha a veszteség valósággá válik a gyászoló számára, akkor a szociális munkás már sokféleképpen segíthet: jelen lehet a fájdalom és a bánat elviselésében, amely a törődésben nyilvánulhat meg. Segíteni kell a veszteség elfogadását. Amit a szociális munkás adhat az egyfajta stabilitás, folyamatosság és bizalom egy olyan világban, amely értelmét és célját veszteni látszik.

A gyászoló beszélni akar majd az elhunyttal közös életükről. Azáltal, hogy a szociális munkás jelen van, odafigyel, érdeklődik, azt közvetíti, hogy beszélni akar a nehéz témáról, és természetes, hogy arról szó essen. Segíteni kell a gyászolónak átgondolni, milyen volt az életük a haláleset előtt, és tisztázódjon a határ az akkori és az új helyzet között, amivel most szembe kell néznie. Előnye ennek egyrészt, hogy a gyászoló emlékezhet a kapcsolat szép vonatkozásaira, amiért érdemes volt élni. Ez hozzájárul az önértékelés erősítéséhez.

Amikor a gyászolónak problémás kapcsolata volt a meghalt személlyel, akkor viszont haragot érezhet az elpocsékoltnak tartott idő miatt. Az erről szóló beszélgetés megelőzheti azt, hogy a gyászoló saját maga és mások iránti érzéseinek középpontjába a harag és az önvád kerüljön. Fel kell ismernie az emberi kapcsolatokkal együtt járó pozitív és hibás vonatkozásokat. Mivel a szociális munkás kész arra, hogy meghallgassa a gyászolót, miközben a többiek már belefáradtak, képes a beszélgetést tovább vinni, így lehetőség nyílik arra, hogy a gyászoló képessé válik a veszteség felismerésére és elfogadására is. Nem feledkezik meg a halott személyről, de léte a múltba helyeződik.

Ha a gyászoló idáig eljutott, nehéz időszak következik, mert az elvesztett személyhez való ragaszkodást feladta, de még nincs előtte új cél. Segíteni kell célokat találni és az önbizalmát erősíteni, de nem szabad, hogy hosszútávon a szociális munkás váljon a legfontosabb vagy az egyetlen személlyé, akiben meg lehet bízni, és aki stabilitást képvisel a gyászoló életében.

Fontos, hogy megfelelő információval rendelkezzünk a segítségnyújtás területén. Fel tudjuk mérni, mennyire súlyos a probléma és ha mi már nem tudunk megbirkózni vele, hová, milyen intézménybe, szakemberhez küldjük a segítségért hozzánk fordulót. Problémát jelenthetnek az anyagi nehézségek, lakáskérdés. Kezdetben a szociális munkás magára vállalhatja az illetékes szervekkel való összekötő szerepet, és a gyakorlati akadályok felszámolását. Idővel azonban átadjuk ezt a feladatot a gyászolónak.

A szociális munkásnak nem szabad helyettesítenie a természetes támogató környezet szerepét.[9]

VII. Összefoglalás

Pásztón a családsegítő központ nincs felkészülve a gyászban való segítségnyújtásra, az önkormányzat is csak adminisztrál. A szociális ellátórendszerben egyáltalán nem jelenik meg a gyászolókkal való törődés, a gyászfeldolgozásban megrekedt embereknek való segítségnyújtás. Ezt azért tartom fontosnak, mert sok ember, amikor elveszíti közeli hozzátartozóját, olyan mértékben összeomlik, hogy képtelenné válik a temetéssel és az örökösödéssel kapcsolatos megfelelő ügyintézésre, sokszor ezáltal kiszolgáltatottá válik. Gyakori eset, hogy ilyenkor megfelelő segítség hiányában áldozattá válik a gyászoló, például a rokonok kisemmizik és/vagy visszaélnek a labilis lelkiállapotban lévő ember gyengeségével. Ezért fontos lenne a megfelelő szociális és lelki segítségnyújtás összehangolása. A temetési segélyt kérők nyilván nehéz helyzetben vannak, ezért valószínűsíthető, hogy egy családtag elvesztése méginkább megnehezíti helyzetüket. Az interjúkból is kitűnik, hogy a temetés ügyintézésével kapcsolatos segítségnyújtás, illetve a gyászoló lelki gondozása teljesen külön válik a szociális ellátórendszerben (CSSK, Önkormányzat). Erre nagy szükség lenne. Információszolgáltatás kéne, hová fordulhatnak segítségért a gyászolók.

Mindegyik vallási felekezet lelki támaszt nyújt a gyászolónak, ha hozzájuk fordul, és fontosnak tartják egy év múlva gyászmise mondását. A baptisták a lelki segítségnyújtáson felül – ha szükséges – anyagiakban is támogatják az elhunyt családját.

A buddhisták folyamatosan jókívánságokat küldenek az elhunyt felé, 49 napon keresztül. Ez is nagy segítség lehet a gyászolónak, mert érezheti, hogy a közösség mellette áll.

A mi kultúránkban a halálról nem illik beszélni, tabu. Talán a magunk félelme elől menekülünk?

Újból fel kellene eleveníteni a régi szokásokat, rítusokat, tehát az elhunytnak megadni, ami megilleti (meggyújtani egy gyertyát, eljátszani a halott kedvenc muzsikáját). Megtanulni elfogadni, hogy mindnyájan múlandók vagyunk. A tisztelet és szeretet ezen megnyilvánulásai, a virrasztás a holttest mellett, az ima nemcsak a léleknek, hanem az itt maradottaknak is segít a tudatosulásban, a gyász előkészítésében és a veszteség feldolgozásában.

A szociális munkás és más segítők szerepe az, hogy segítse a veszteség felismerését és elfogadását, támaszt nyújtson a bánatban. Bátorítsa új kapcsolatok kialakítását. A lehetséges alternatívákhoz tartoznak a személyes és csoportos módszerek, a közösségi erőforrások felhasználása, a gyászoló környezetének segítése, tanítása. Szükség van a halállal és haldoklással kapcsolatos személyes és közösségi attitűdök alakítására is, hogy több tudással rendelkezünk a nehézséggel való küzdelemben. Ez ad lehetőséget arra, hogy megfelelő válaszokat adjunk, ahelyett, hogy elkerüljük a gyászolókat, vagy a zavartságunkból és bizonytalanságunkból eredő hideg elvárások irányítanák viselkedésünket.

Beszélgetés közben szenteljük minden figyelmünket a gyászolóra. Szerintem a szociális munkásnak rendelkeznie kell a részvét, együttérzés tulajdonságaival és mindezek előtt a szeretettel.

Nehéz a gyászban való segítségnyújtás. Fontos a tolerancia, a türelmes hallgatás, meghallgatás. Ez egyszerű dolognak tűnik, de mégis sokszor a vigasztalás, nyugtatás a könnyebb a segítő számára.

Ne vágjunk közbe a gyászoló beszédének, ne vigasztaljuk, hanem előbb hallgassuk és értsük meg, mi a probléma. Ha felfogtuk az érzéseit, még nem kerestünk megoldást, csak megértettük a másikat.

Fontos még az empátikus figyelem. Ha így veszünk részt az együttlétben, akkor felismerjük, mire van éppen szükség abban a pillanatban, és alkalmazkodni tudunk hozzá.

A kommunikáció tanulható, fejleszthető, ám éppen a hallgatni tudás az, amit el kell sajátítani.

A gyászoló ideje nagy részét gondolataiba merülve tölti, ha már rendszerezi és elmondja, nekünk csak meg kell hallgatnunk.

Létezik passzív és aktív hallgatás.

Nagyon fontos megtanulni az aktív hallgatást, amikor is saját érzelmeinket félretesszük, és hagyjuk hatni a beszéd által keltett érzelmeket. Odaadóan kell figyelni. Ha a beszélő látja, hogy figyelünk, azzal bátorítjuk a további megnyílásra. Nélkülözhetetlen, hogy harmóniában legyen a gondolatunk a viselkedésünkkel. Ez a kongruencia. Sok erő és bátorság kell a segítő személynek. Minél nagyobb a belső erőnk, annál inkább megengedhetjük a gyengédséget.

Sokat segít, ha a gyászoló beszámolhat mindennapjairól, az életéről, mert van egy ember, aki meghallgatja őt, figyel rá, és akit érdekel, hogy mi van vele.

Az együttérző jelenlét segíthet abban, hogy a veszteséget szenvedett végig járja a maga útját, a gyász feldolgozásának szakaszait akár egymásután, akár a lépéseket kombinálva.

A végeredmény a fontos, hogy fogadja el, béküljön meg a megváltozott helyzettel, s alakítson ki közelebbi vagy távolabbi jövőképet.


Mellékletek:

- 1999. évi XLIII. törvény a temetőkről és a temetkezésről

A mindennapokban gyakran „kegyeleti törvény”-ként emlegetett jogszabály főbb részei az alábbiak:

I. Fejezet: Általános rendelkezések

1. § Alapelvek

2. § A törvény hatálya

3. § Értelmező rendelkezések

II. Fejezet: A temető

4-7. § Általános szabályok

8-12. § Temető létesítése, lezárása, megszüntetése, újra-használatbavétele

13-15. § A temető fenntartása

16-18. § A temető üzemeltetése

19-24. § A temetés

III. Fejezet: Temetkezési szolgáltatások

25-27. § Általános rendelkezések

29-34. § A temetkezési szolgáltató

35-36. § Halottszállítás

37-38. § Halotthamvasztás

IV. Fejezet: Vegyes rendelkezések

39. § A kegyeleti közszolgáltatási szerződés

40. § (1) A temetési helyek, illetőleg az újraváltás díja

41. § Felhatalmazások

42. § A temető használatának szabályaira vonatkozó önkormányzati rendelet megalkotásáról

43. § Átmeneti és záró rendelkezések

- 145/1999. (X. 1.) Korm. rendelet a temetőkről és a temetkezésről szóló 1999. évi XLIII. törvény végrehajtásáról.

A kegyeleti törvény végrehajtási utasítása tartalmazza a temetőre, temetkezési emlékhelyre, a temető létesítményeire, a temetési helyre, a temetési hely feletti rendelkezési jog időtartamára, a lezárásra és a megszüntetésre, a temetői munkákra, a temetés feltételeire, a hamvasztásos temetésre, az urnaelhelyezésre, -kiadásra, hamvak szórására, a sírnyitásra, a nyilvántartásra, halottszállításra, a temetkezési szolgáltatásra, a temetőüzemeltetésre, valamint a hamvasztóüzemi működésre vonatkozó rendelkezéseket.

-1997.évi CLIV. törvény az egészségügyről (a XII. fejezet vonatkozik a halottakkal     kapcsolatos rendelkezésekre)

- Az 1993. évi III. törvény a szociális igazgatásról és a szociális ellátásokról

1.      Temetési segély:

46.§(1) A települési önkormányzat a rendeletében meghatározott feltételek szerint temetési segélyt állapíthat meg annak, aki a meghalt személy eltemetéséről gondoskodott, annak ellenére, hogy arra nem volt köteles, vagy tartására köteles hozzátartozó volt ugyan, de a temetési költségek viselése a saját, illetve a családja létfenntartását veszélyezteti. A jogosultság megállapítása szempontjából figyelembe vehető egy főre számított havi családi jövedelemhatárt az önkormányzat rendeletében úgy kell szabályozni, hogy az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegénél, egyedül élő esetén annak 150%-ánál alacsonyabb nem lehet.

(2) temetési segély nem állapítható meg annak a személynek, aki a hadigondozásról szóló 1994. évi XLV. törvény alapján temetési hozzájárulásban részesül.

(3)       A temetési segély összege nem lehet kevesebb a helyben szokásos, legolcsóbb temetés költségének 10%ánál, de elérheti annak teljes összegét, ha a temetési költségek viselése a kérelmezőnek vagy családjának a létfenntartását veszélyezteti.

2.      Köztemetés

48. § (1) A haláleset helye szerint illetékes települési önkormányzat polgármesterének kell – a halálesetről való tudomásszerzést követő 30 napon belül – gondoskodnia az elhunyt személy közköltségen történő eltemettetéséről, ha

a)         nincs vagy nem lelhető fel az eltemettetésre köteles személy, vagy

b)      az eltemettetésre köteles személy az eltemettetésről nem gondoskodik.

(2) Az elhunyt személy elhalálozása időpontjában fennálló lakóhelye szerinti települési önkormányzat a köztemetés költségét az (1) bekezdés szerinti önkormányzatnak megtéríti. A megtérítés iránti igényt a köztemetés elrendelésétől számított hatvan napon belül kell bejelenteni.

(3) Az elhunyt személy utolsó lakóhelye szerinti települési önkormányzat

(a) a költségeket hagyatéki teherként a területileg illetékes közjegyzőnél, bejelenti, vagy

(b) az eltemettetésre köteles személyt a köztemetés költségeinek megtérítésére kötelezi.

(4) Ha az elhunyt személynek utolsó lakhelye nem volt, vagy az nem ismert, úgy a temetési költséget viselő önkormányzat a (3) bekezdés szerint jár el.

Pásztó:

A települési önkormányzat rendeletében meghatározottak alapján Temetési segélyben részesülhet:

27. §. Az önkormányzat temetési segélyt nyújt annak, aki a meghalt személy eltemettetéséről gondoskodik:

/1/- ha nem volt köteles az eltemettetésről gondoskodni,

- ha köteles volt, csak akkor jogosult, ha a kérelmező családjában élők egy főre juó nettó jövedelme nem haladja meg az öregségi nyugdíjminimum háromszorosát.

/2/ Temetési segély összege: 10.000 Ft

28. §. /1/ A temetési segély iránti kérelemhez mellékelni kell a temetés költségeiről a segélyt kérő vagy egy háztartásban élő családtagja nevére kiállított számla eredeti példányát.

/2/ Ha a temetési segély megállapítását nem a haláleset helye szerint illetékes önkormányzattól kérik, a kérelemmel egy időben be kell mutatni az elhunyt halotti anyakönyvi kivonatát is.

/3/ A temetési számlát a kérelmezőnek vissza kell adni, amire a megállapított segély összegét rá kell vezetni.

Köztemetés

29. §. /1/ Annak a vagyontalan személynek a közköltségen történő eltemettetéséről kell gondoskodni, akinek nincs, vagy nem lelhető fel tartásra köteles és képes hozzátartozója.

/2/ A köztemetés megszervezése, lebonyolítása esetén biztosítani kell, hogy

a)      a temetés színvonala ne térjen el kedvezőtlen irányban a helyben szokásos legegyszerűbb temetkezési szolgáltatás színvonalától, az elhunyt a végső tisztességet megkapja,

b)      köztemetés esetén, ha az elhunyt vallása ismert, az illetékes egyház is megkereshető a közös eltemettetés biztosítása érdekében.

Polgári búcsúbeszéd:

A kisterenyei polgári búcsúztatótól kaptam ezt a beszédet, aki felhatalmazást kapott a hozzátartozóktól, hogy felhasználhassam a dolgozatomban.

„A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog, valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába. Én, én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymásnak, egymás életében ez semmit sem változtat. Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél, ne változtass a hangszíneden, nevess ugyanúgy, ahogyan valaha együtt nevettünk a vicceken. Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám! Emlegesd föl a nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerül. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést, minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. Az, hogy nem látlak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rád gondolni, várok rád, itt vagyok a közeldben, egészen közel. Kovács Jánosné búcsú nélkül ment el, és mi könnyező szemmel kísérjük őt egy darabig a hosszú úton, és aztán fájdalommal telt szívvel engedjük el. A csillogó szemek örökre lezárultak, a mosolygós ajkakat nem hagyja már el kedves szó. Teste végleg megpihen. Bennünk pedig őrlődnek a gondolatok. Az emberi ész próbál tisztán látni és elfogadni azt, hogy a földi életnek sajnos egyszer vége szakad, hiszen tudjuk, a természet törvénye ez. De a szívünk mégis őszintén és csalhatatlanul érez, és érzi azt, hogy akit igazán szeretünk, azt sohasem veszíthetjük el, és mindennap felemlítjük majd nevét, hiszen minden rá emlékeztet, a tárgyak, a színek és az illatok. Könnyes szemmel fürkésszük az eget, és ha találunk egy csillagot, mely a többitől fényesebben ragyog, megnyugvás tölti el szívünket, Ő az. Figyel minket és vigyáz ránk, mint ahogyan mi is vigyázunk az Ő emlékére. Az üresség és a fájdalom helyét, amit halálával hagyott maga után, lassan betöltik a kedves emlékek, és a soha el nem múló szeretet. Itt van a gyászoló család, rokonok, barátok ismerősök, nehéz most vigasztaló szavakat találni ezekben a szomorú órákban. Talán az elhangzott sorok segítenek kifejezni mindazt, amit most érzünk. Búcsúzni jöttünk, elveszítettünk egy szerető édesanyát, nagymamát, rokont és ismerőst. Egy figyelmes, szeretetre méltó embert, mindenkinek veszteség ez, nemcsak a közeli családnak, de az egész környezetének is. Először el sem hiszi az ember, hogy meghalt, olyan valószínűtlennek tűnik az egész. Aztán jönnek a kérdések, miért éppen Ő, miért pont most és miért így. Kérdezünk, kutatunk, de válasz már sohasem érkezik. Az élet most egy újabb próbatétel élé állított minket, fájó szívvel vesszük tudomásul, hogy a kegyetlen halál most újra győzedelmeskedett az élet felett. A természet bebizonyította, hogy az ember halandó, és már tudjuk, hogy a halál is az élet része, mégsem akarjuk elhinni, hogy ez a szív, Kovács Jánosné szíve, március 5.-én utolsót dobbant. Kedves arca, gyengéd hangja ettől a szomorú naptól fogva már csak emlékeinkben él. Kovács Jánosné 77 évesen eltávozott közülünk, mi pedig itt maradtunk a végtelennek tűnő fájdalommal. Üres és gyászos most minden pillanat, egyetlen vigaszt talán az jelenthet számunkra, ha visszagondolunk most a vele töltött szép órákra. Sírva gondolunk most az utolsó találkozásra és arra, hogy talán el sem búcsúztunk tőle méltóképpen, de talán nem is lenne rá szükség, hiszen csak a teste hagy itt minket, lelke és szeretete örökre köztünk marad. Egész élete sajnos most már csak egy szép emlék, melyet mi mindig megőrzünk. Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod veszteség és pusztulás, fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni, csak most kezdek rádöbbenni, hogy az életed ajándék volt, és egyre erősödő szeretet maradt utána. Megtört szívvel állunk most e ravatal előtt, egy élet ma itt véget ért. Ezernyi apró emlék jut most eszünkbe, mely ebben az urnában pihenő Kovács Jánosné életét idézi. Hogyan is tudnánk mondatokba foglalni mindazt, amit Ő jelentett nekünk, azt a rengeteg szeretetet, amit a családja kaphatott tőle, tiszteletet és megértést, amit barátai, ismerősei iránt tanusított. Életünk során hányszor, de hányszor búcsúzunk egymástól, de mindig vigasztal minket a tudat, hogy egy napon majd újra találkozunk. És ma, a végső búcsú napján, értetlenül állunk e ravatalnál, könnyes szemmel tekintünk e gyászos urnára, és közben Kovács Jánosné életének képei, mint egy film kockái peregnek le előttünk, és hogy ki is volt Ő valójában. Kovács Jánosné talán csak egy volt a milliónyi édesanya közül, aki szeretettel nevelte gyermekeit. Egy, aki mindig becsülettel végezte munkáját és a rábízott feladatokat. Igen, lehet, hogy valóban csak egy volt, de családja és közvetlen ismerősei számára mégis az egyetlen, az egyetlen és pótolhatatlan ajándéka az életnek, melyet a sors most kegyetlenül elvett. Kovács Jánosné számunkra talán csak egy hullócsillag volt, melynek fényét megismerhettük, megcsodálhattuk, majd egy múló pillanat alatt örökre elveszítettük. Most kimondhatatlan fájdalmat érzünk, de átgondolva életútját, emlékezzünk most együtt arra, ami ma már csak emlékkép. Életének története 77 évvel ezelőtt kezdődött egy dolgos bányászcsalád életébe fény és boldogság költözött, leánygyermekük született, akit Erzsikének neveztek el, és aki hangos sírásával jelezte, most egy új élet kezdődött. Igazi nagycsaládban éltek, heten voltak testvérek, szülei egyszerű, dolgos emberek voltak, akik nagy szeretetben nevelték gyermekeiket, tanították őket a szépre és a jóra. De a gondtalan gyermekévek, a 8 osztályos iskola évei után, bizony gyorsan elszálltak, aztán ahogy telt az idő, a gyermekből csendesen felnőtt vált, és mint minden fiatal életébe, az övébe is beköszöntött a szerelem. Megismerte Szabó Ferencet és házasságot kötöttek, önálló otthont alapítottak, és bár ez a házassága 12 év után véget ért, de megkaphatta tőle az élet legszebb ajándékát. Megszületett leánya. Aztán egy napon az élet új szerelmet sodort életébe. Megismerkedett Kovács Jánossal és összeházasodtak. Igaz, hű társra talált, akit nagyon szeretett, és akitől csak a halál tudta szétválasztani őket, amikor férje elhunyt. Kovács Jánosné egész életében kitartó, talpraesett asszony volt. Fiatal korában kőművesek mellett segédkezett, majd a konyhán dolgozott, aztán a kereskedelmbe került, elvégezte a boltvezető iskolát is. Kedves, barátságos, megértő asszony volt, akinek számtalan ismerőse akadt, és amikor nyugdíjba vonult, dolgos kezei akkor sem pihentek. Tovább dolgozott, majd később a piacon ruhákat is árult. Szerették őt, mert mindenkihez volt egy kedves, vigasztaló szava, de sajnos, a múlt év közepétől betegeskedni kezdett, és bár minden gondoskodást megkapott szerető családjától, állapota mégis megromlott. És március 1.-jén leánya otthonában szomorú dolog történt. Kovács Jánosné elhunyt. A szerető szív utolsót dobbant, a dolgos kezek most végleg megpihentek. Mi pedig azt mondjuk most sírva, hogy mindenki sorsa meg van írva. De miért így? Azt mondják, a szeretet ereje nagy, akkor most miért nem segített a szeretetünk, hiszen mi nyújtottuk feléje kezünket. A válasz egyszerű: mert az emberi lét múlandó, mindenkinek eljön az idő, amikor véget ér ez a földi élet. Neki most jött el ez az idő, de nem szabad elkeserednünk, mert köszönettel tartozunk a sorsnak, hogy ismerhettük Őt, hogy tanulhattunk tőle. Gondoljunk szeretettel minden mosolyára és minden pillanatra, amit vele tölthettünk. Kívánom, hogy ez a vers megérintsen téged, hogy megvigasztaljon. Bárcsak ez a vers egy szoba lenne, benne lobogó tűzzel, hogy felmelegíthesd a szíved, bárcsak sokkal többet jelentene neked ennél, bárcsak teljesülne a kívánságod, és akkor talán te sem sírnál. Kovács Jánosné szemei lezárultak és ajkai nem szólnak már többé, ezért kérem Önöket, hadd búcsúzzak most én helyette az Ő szavaival. Drága gyermekem, édesanyád most örökre elköszön tőled, én mindig úgy neveltelek, hogy becsületes ember váljon belőled, szeress és tisztelj másokat akkor is, ha én már nem lehetek többé veled. Emlékszel, kisgyermekként hányszor szaladtál hozzám sírva, és én vigasztalóan öleltelek át, ennek az ölelésnek a melegségét őrizd meg örök emlékeid között. Szerető vejem, Laci: kérlek, vigyázd gyermekem útját, és légy biztos támasza egy életen át. Drága unokáim, Ákos, Lacika és felesége Zsuzsanna, ti voltatok az életem értelmei, és nem tudom, hogy a sorsnak vagy a szüleiteknek köszönjem meg, hogy voltatok nekem, de őszintén köszönöm. Amikor velem voltatok, örömteli zsivaj vett körül, nincs is ettől szebb és boldogabb érzés egy nagymama számára, és ha egy napon drága dédunokám, Adrián felnő, meséljétek majd el neki, hogy volt egy dédmamája, aki nagyon-nagyon szerette Őt. Búcsúzom elhunyt testvéreim családjaitól: Nagy Misitől és az Ő családjától, unokaöcsémtől, Ákostól és az ő családjától, búcsúzom nászasszonyomtól és családjától és minden közelebbi és távolabbi rokonomtól. Búcsút intek most a jó szomszédoknak, a régi vendéglátós munkatársakank, a piacos barátoknak, ismerősöknek és mindenkinek, aki most az utolsó búcsún megjelent és kérem, hogy ha bárkit is megbántottam közületek életemben, bocsássanak most meg nekem, mert én már mindenkinek megbocsátottam. Viszontlátásra!  – mondom és megyek. Robognak vonatok és életek, és bennem legbelül valami remeg, mert nem tudom, sohasem tudhatom, hogy szoríthatom-e még azt a kezet, amit most elengedek. Viszontlátásra a földnek porában. Viszontlátásra az égi sugárban, viszontlátásra a holdnak udvarán, vagy a tejút valamely csillagán. Vegyünk most végső búcsút Kovács Jánosnétól, adjuk meg neki a végtisztességet, amit élő ember megadhat halottjai felé. Szenteljünk most egy percet emklékének, aztán kísérjük őt utolsó útjára!”

Ez a beszéd a ravatalnál hangzik el, és a sírnál még egy-két mondat, rövidebb idézet, általában a Halotti-beszédből.

Evangélikus búcsúbeszéd:

A sámsonházi evangélikus lelkésztől kaptam a következő búcsúbeszédeket.

1. Az élet Krisztus, a meghalás nyereség – Alapige: Filippi 1,21

„Pál apostol egyik leveléből olvastam fel egy idézetet, amit önmagáról írt. Pál fogságban volt, amikor ezeket a sorokat írta, és kérdéses volt, hogy kiszabadul, vagy kivégzik. Hihetetlenül erős, velőkig ható és megborzongató bizonyságtétel ez. Ki mondhatná el ezt a vallomást, hitvallást az apostol után, főleg akkor, amikor elköltözésének ideje közel van?

1. Az élet.

Sokat töprengtem, hogy az életről vagy a halálról beszéljek most, amikor a halál árnyéka oly közel lopakodott hozzánk, a családhoz. Ha csak az életről beszélnék, talán furcsa lenne, mert fájdalmas gyász szorongatja szívünket. Ha csak a halálról tennék említést, akkor még kilátástalanabb és örvénylőbb lenne a gyászunk. Ezért Pál szavaihoz fordultam, aki halál előtt állt, s mégis egyaránt beszélt életről és halálról. Ez így van rendjén.

Pál számára az élet Krisztus volt. Elolvasva leveleit, kiderül, hogy mindent Krisztusért és Krisztus által tett. Nem volt magánélete, pillanatnyi felszusszanása, szabadsága. Élete minden területét áthatotta a damaszkuszi élmény, amikor Jézus foglyul ejtette életét. Attól kezdve az Urától megismert szeretet hirdetésére tette fel életét, hogy minél több embert megnyerjen ennek az elkötelező, lehajló kegyelemnek. Sokféleképpen átfogalmazhatnánk mondatát, hogy az ránk is érvényes legyen. Az életvitelünk talán ilyesmiket suttog vagy harsánykodik a körülöttünk élők számára: „nekem az élet meghalás”, vagy „nekem az élet nyereség, és Krisztus a meghalás”, vagy „nekem a meghalás nyereség”, de ezt nem azzal a hittől áradó bizalommal mondanánk, ahogy az apostol tette, hanem letörten, beleunva az életbe, annak értelmét nem látva, a mindennapi létet elviselhetetlen teherként hurcolva, és a halálban már csak szabadulást látva ettől a nyomasztó igától.

Rettenetes esemény egy haláleset, ezért nem könnyű egy temetésen az élőkhöz szólni. Mindenki másképp éli meg a szeretett személy elvesztését és a gyászt. Minél közelebb állt hozzánk, minél jobban szerettük, annál nehezebben tudjuk elfogadni a történteket, annál nehezebben gyógyulnak a sebek.

Hogyan lehet valaki számára az élet Krisztus? Keresztyénekként tesszük fel a kérdést önmagunknak. Pedig több mint valószínű, hogy közülünk senki sem kételkedik Isten létében, vagy abban, hogy az élet Isten ajándéka. Még akkor sem, ha szerettünk halála nagyon sok kérdést vet fel, még akkor sem, ha perlekedünk Istennel, mert csak azzal lehet perelni, aki létezik. És minden Istenről, hitről rendelkező ismeretünk ellenére sem tudjuk talán maradéktalanul azt mondani, hogy számunkra az élet Krisztus. Mi az élet számukra? A munka, a tanulás, a házastárs, a gyermekek, tervek megvalósítása, szórakozás, az otthon melege, a szebb jövő várása vagy a napi robot? Hol van mindebben helye Krisztusnak? Mennyire azonosul az életünk, életcélunk Krisztussal? Minél távolabb vagyunk tőle, annál kilátástalanabb az életünk. Nem térhetünk ki e kérdés megválaszolása elől, és most ezt csak súlyosbítja szerettünk elvesztése. Néhány nappal ezelőtt még élt, és most már csak betegségtől legyengült, kihűlt testét, porsátorát álljuk körül. De egyet állíthatunk: az élet csak Krisztus által élet!

2. A halál.

Pál számára a meghalás nyereség volt. Úgy gondolt küszöbön álló halálára, mint aki megüti a főnyereményt. Ezt csak úgy érthetjük meg, ha újraolvassuk leveleit, illetve a Filippiekhez írt levelét. Az elkövetkező versekben azt taglalja az apostol, hogy legszívesebben a kivégzésének örülne, mert akkor Krisztushoz kerülne az örök életbe, és ennél jobb nincs. Figyelemre méltó, hogy még a halálra gondolva sem önző az apostol. Nem a saját javát tartja szem előtt. Úgy folytatja, hogy ha szükséges maradnia a filippiekért és a többi keresztyénért, akkor ő ezt is kész vállalni, és folytatni a munkát közöttük és érettük.

És mi a helyzet velünk? Időnként megfáradunk, belefásulunk a mindennapi gondokba, a kilátástalanságba, a jövőtlenségbe és reménytelenségbe, és ilyenkor mi is szívesen meghalnánk. Mégis olyan ritkán gondolunk arra, hogy a halál az örökéletbe való átlépést jelenti, hogy meg kell állnunk Isten ítélőszéke előtt, hogy el kell számolnunk a tőle ajándékba kapott életünkkel, és ennek megfelelően fogjuk az örökkévalóságot a közelében, vagy tőle nagyon távol tölteni.

Ismét csak elhunyt szerettünk jut eszünkbe, az ő élete és az ő halála. Isten nekünk ajándékozta őt 45 évre. És mi hogyan bántunk vele? Én csak magamról tudok beszélni, arról, hogy néhanapján felkeresett, és akkor többnyire hétköznapi dolgokról beszéltünk. Valahogy nem került szóba a Krisztus szerinti élet, a meghalás, az örök üdvösség kérdése. Most nagy hiányérzet van bennem, hogy a találkozásaink alkalmával nem beszéltem vele erről, amit hitem szerint a legfontosabbnak tartok. Vajon tudtuk-e helyesen szeretni? Most már nincs közöttünk, most már nem hajolhatunk hozzá, nem segíthetünk rajta, nem nevethetünk, és nem sírhatunk vele. Ő már nincs közöttünk, ő már a mennyei Atya hajlékában vár az utolsó ítéletre, amelyen mi is ott leszünk majd. Hiánya pótolhatatlan. Akaratlanul is felvetődik a kérdés: miért? Miért ő, miért ilyen fiatalon, élete derekán távozott közülünk? Ezekre a kérdésekre nincs válasz itt a földön, a tükör által való homályos látás korszakában. Én mégis hiszem, hogy egyszer majd mindnyájan ott fogunk állni Isten ítélőszéke előtt, és akkor megkérdezhetjük, hogy kimondhatatlan jóságában miért szólíttatta haza szerettünket „idejekorán”. Miért őt, és nem minket? Az „idejekorán” is tükrözi a saját szemléletünket. Szerintünk még élhetett volna, felépülhetett volna súlyos betegségéből, ahogyan annyiszor megtörtént vele rövid élete folyamán. Ahogy telnek az esztendők, egyre inkább rádöbbenünk arra, hogy élet és halál nincs a kezünkben. Isten adja az életet, és ő veszi vissza, amikor jónak látja. Bennünk űr tátong a szerettünk elvesztése miatt, Istent ostromolhatjuk kérdéseinkkel, mint az akaratos gyermek, aki apja mellét püföli akkor, amikor nem érti annak döntését. Szerettünk ideje itt lejárt, és nem használtuk ki megfelelő módon, és ezt már nem is tudjuk jóvátenni. Mégis az ő hazaköltözése nagy figyelmeztetés számunkra: becsüljük meg egymást, szeressük egymást, ameddig lehet. Folytassuk úgy életünket, hogy az élet Krisztus, és a meghalás nyereség legyen számunkra.”

2. Bizonyság Istennek az Ő ígéretéhez való hűségéről – Alapige: Zsoltárok 91, 15–16

„Gyászoló család, kedves testvéreim! Amikor néhány percre elcsendesedve megállunk e koporsó mellett, ennek az alkalomnak értelme abban van, amit már az előfohászban hallottunk: „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, a vigasztalásnak Istene, aki megvigasztal minket…” Kétségtelen, hogy minden temetési istentiszteleten más és más csengése van ennek az előfohásznak, amennyiben más és más „mértékű” a koporsó mellett állók fájdalma, szomorúsága, gyásza, döbbenete vagy félelme. Abban viszont minden ilyen alkalom megegyezik, hogy emlékeztet és figyelmeztet. Emlékeztet arra, amit már első magyar nyelvemlékünk, Isten változatlan végzése alapján megfogalmazott: „Látjátok feleim, szümtükkel, mik vagymuk, isa, por es homou vagymuk.” És figyelmeztet, hogy földi létünk ideje lehet hosszabb vagy rövidebb, de egyszer véget ér, „mert nincsen itt maradandó városunk”.

„Legyen áldott az Isten”, hogy most nem a keserű gyász gyötrő fájdalmával, hanem Urunk akaratában megbékélt lélekkel tekinthetünk csendes kegyelettel a koporsóra, melyben annak földi maradványa nyugszik, akinek életén beteljesedett Isten igéjének az előbb felolvasott bizonyságtétele. Akár az egész zsoltárt is olvashattam volna, melyből a két verset hallottuk. A Megváltó Messiásra, Krisztusra vonatkozó prófécia ez elsősorban, de igazsága érvényes azokra is, akik a Krisztuséi. A koporsóban nyugvó testvérünkről is Isten mond biztos ítéletet, de akik őt itt ismerték, jó lelkiismerettel tehetnek bizonyságot arról, hogy Krisztus megváltó szeretetének hordozója volt. Egy hosszú élet változásai, küzdelmei és próbái között ő valósággal példázta Isten ígéretéhez való hűssége biztosságát.

„Segítségül hív engem, ezért meghallgatom őt.” Nem szégyenült meg ebben az Ígéretben bízó hitében. Pedig milyen sokszor kellett segítségül hívnia azt a Mindenható Istent, Akiben töretlenül bízott. E kis falu legöregebb embere volt. 97 esztendő. Világtörténelmi események sorozatában is hosszú idő. Átélt két világháborút. Négy évig volt az orosz fogság keserves nyomorúságában, de nemcsak a vele együtt szenvedő emberekkel volt együtt, hanem Istennel is, aki, amint igénkben mondja: „vele vagyok… megmentem…” és megmentette és hazavezérelte, hogy hitvestársával, aki 67 évi házasságuk alatt hűséges társként volt vele, együtt nevelhessék három gyermeküket, kik most, mint már szintén öregek, meglett korú gyermekeikkel, az unokákkal és dédunokákkal állnak itt. Mennyi minden változott az ő hosszú élete során a világ felgyorsult forgatagában, de ő tudta, hogy Isten nem változott. Ezért két bot segítségével, apró, csoszogó léptekkel, de hálás, derűs tekintettel, már túl a 95. évén, még eljött a templomba, mintegy megszégyenítve a magukat vasárnap is hajszoló, törtető és mégis boldogtalanokat. Ó, milyen sok nagy vagy kevésbé feltűnő eseményt sorolhatnánk itt fel megboldogult testvérünk életéből, melyekben ő nem csak hitte, de meg is tapasztalta, amit adventi énekünkben szoktunk gyülekezeti közösségben vallani: „Igaz Isten ígéretedben változhatatlan valóság, amit egyszer szent beszédedben megmondasz, az mind igazság.”

„Megmutatom néki az én szabadításomat.” Sokszor megmutatta életében – igaz –tükör által és homályosan, de hitével felismerhetően és megfoghatóan, halálával pedig immár színről ­színre.

Az lehet, és kell hogy legyen a vigasztalás e koporsó mellett, hogy családtagoknak és gyülekezetnek az ő élete, hívő szívének példaadása tegye nyitottá a mi szívünket is Isten drága igéje minden előttünk álló ígérete számára. „Bízzatok Őbenne mindenkor ti népek…!” (Zsolt 62,9)

Annyi mindenhez ragaszkodunk-kapaszkodunk, amik mind elveszítik egyszer értéküket és jelentőségüket. Emberi életünknek egyetlen igazi gazdagsága, mindennél drágább ajándéka, hogy múló örömökön, fájdalmakon, sikereken vagy csalódásokon túl, szívünkben hordozhatunk egy – a mindennapi élet gyakorlatát is meghatározó – bizonyosságot, amit a mi Urunk Jézus Krisztusunk hagyott reánk: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz énbennem, ha meghal is él; és aki él és hisz énbennem, soha meg nem hal.” (Jn. 11, 25–26) Nem egyszerű és könnyű dolog ezt emberi értelmünkkel megragadni, felfogni, de ez nem is az emberi értelem kérdése, hanem amint Jézus a vakon született meggyógyítottnak mondta: „Hiszel e te az Isten Fiában?” (Jn 9,35)

Gyászoló család, kedves testvéreim, bár tudnátok ti is felelni a kérdésre: „Hiszek Uram”, mert akkor nemcsak – bár fájó, de – megvigasztalódott lélekkel kísérjük a megfáradt, hűséges férj, öreg édesapa, nagyapa és az amúgy is megfogyatkozott gyülekezet példás életű tagjának koporsóját a megásott sírhoz, hanem azzal az elkötelezettséggel, hogy további – kegyelemből még néktek – nekünk ajándékozott földi időnkben a feltámadás és örök élet Urának engedelmeskedve viszonyulunk egymáshoz. Gyászoló családtagok – kiket egymástól is, szülőfalutól is messze sodort a jobb megélhetés gondja és reménye – gyöngéd szeretettel, figyelmességgel igyekeztek enyhíteni elsősorban az egyedül maradt öreg édesanya fájdalmát, de egymással szemben is Isten szabadító, áldást adó szeretetének eszközei lesztek. Jó itt, ilyenkor a Krisztusnak való engedelmesség szándékával szívünkbe zárni és, a felhantolt sírtól magunkkal vinni, hogy nem elég csak a ravatalnál találkozni, virággal, koszorúval kegyeletünket kifejezni és osztozni a gyászban. Jó itt, ilyenkor szívünkbe zárni, amit az Érmellék nagy fia, Ady Endre mond Ha holtan találkozunk című versében: „Felpattant bús nagy szemeink kérdve világítják az éjünk, miért nem voltunk jók egymáshoz, amikor éltünk? ”Legyen áldott Isten, Aki megvigasztal minket és tanít: „Úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk. Ámen.”

3. Jeremiás siralmai 3, 17–18

„Az alapige megjelölése már önmagában rámutat arra a lelkiállapotra, mely uralja az egybegyűlteket. A kesergő szavak Jeremiás próféta siralmai közül hangzottak el. Keserűség, mert az elszakadás mindig fájdalommal jár. E koporsóban nyugvó atyánkfia elszakadt az élettől, minek következtében elszakadtunk mi is egy élettől. Gyászoló testvéreim, az élet Isten legértékesebb és legszebb ajándéka. Isten az életet számonkéri, mert azt Ő maga adta nekünk ajándékba. Éppen ezért el kell számolnunk vele, úgy, amint a talentumok példázata tanítja. Mindannyiunkat meg fog kérdezni egykor: Miként sáfárkodtál életeddel, amíg a tiéd volt, s aztán mit tettél vele?

Isten az életet széppé, gazdaggá, jóvá teremtette. Az embert pedig egy olyan közösségbe helyezte el, ahol megtalálhatja lelkének békességét: a családban, a gyülekezetben, az emberi társadalomban. Tartalmas kapcsolatban lehet a gyermekeivel, a szüleivel, a hitvestársával, közelebbi és távolabbi ismerősökkel. Itt kell keresnie és megtalálnia a jót. Mert ha egy kicsit is beletekintünk az élet mélységeibe, megláthatjuk, hogy abban mennyi szépség, jóság és öröm van. Némely esetben azonban bekövetkezik a léleknek egy olyan válsága, hogy az ember önmagára nézve megállapítja, hogy ez a lelki békesség és öröm hiányzik az életéből. Jeremiás nem vádol senkit, csak általánosságban tesz kijelentéseket. Itt sincs célzás senkire, előttünk van egy nagy titok. Egy adott  pillanatban úgy érezte, hogy ő egyedül maradt. Elszakadt az emberi közösségtől, elszakadt Istentől. A titok mélyén ez a gyötrelmes hiányérzet sikolt felénk. Nem volt meg a lelkének békessége, nem volt békességben a lelke. Úgy érezte, hogy ki van zárva a lelke a békességből. Ez olyan fátylat húzott az emlékezetére, hogy elfeledkezett minden jóról. Pedig sok jóval áldotta meg Isten a múltban, a jelenben az övéi által, és sok jó volt még az ígéretben, a holnapban. Mindez teljesen kiesett gondolatai közül.

„Elveszett az én erőm és reménységem az Úrban.” Igen, valamit elveszíthetünk. Elveszíthetjük elsősorban azért, mert nem vigyáztunk rá megfelelően. Nem tartottuk a figyelmünk középpontjában, nem tartottuk lényegesnek, mellékesen kezeltük. Amikor azonban szükségünk lett volna reá, nem lehetett segítségünkre. Elveszíthetjük azért is, mert külső tényezők úgy törnek bele életünkbe, hogy ami különben értékes lett volna, azt kiszakítják. Így aztán az elhalálozott testvérünknek sem volt az adott esetben ereje és reménysége az Úrban. Nem élhetett az Igének azzal a táplálékával, mely így szól: „Akik az Úrban bíznak, erejük megújul.”

Földiekkel és mennyeiekkel a kapcsolata megszakadt, nem tartotta meg senki és semmi az élet számára. A titok sohasem tárul fel, mely őt ide vezette. Jeremiás a megkeseredett állapotból eljutott a megvigasztalásig, „Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk.” Maradjunk meg mi, ti, megszomorodott család tagjai is abban a hitben, hogy az Úr kegyelmessége, melyet kijelentett és megbizonyított Jézus Krisztus által, elégséges lesz arra, hogy az elhalálozottnak se legyen itt vége, hanem az ő életének is legyen folytatása ott, az örökkévalóságban. Az Ő kegyelme oly nagy, hogy még ezt is megteheti.

Ti, könnyeket hullató testvéreim, nézzetek e koporsóra úgy, hogy az a maga titkával és tényszerűségével arra tanít, hogy sohasem feledkezzünk el Isten nekünk adott gazdag áldásáról, és őrizzük meg reménységünket az Úrban!”

4. Mózes 25, 8–10

„Gyülekezetünk  tagjának temetésére gyűltünk össze. Úgy tűnik, nem jó példát mutat elénk a felolvasott ige. Ábrahám vándor volt egész életében. Testvérünk 87 évet élt. Itt született, itt ment férjhez, itt nevelte gyermekeit, itt élte végig hosszú öregségét. Elképzelni sem tudjuk városunkat nélküle. De ha közelebbről meggondoljuk, élete mégis vándorlás volt. Nem ő vándorolt, a világ, a család, az élet változott körülötte, s neki mindig új és új feladattal, új örömökkel és új nyomorúságokkal kellett találkoznia és megküzdenie. Ebben mutatkozott meg az ő életében is az ige, hogy bujdosók és vándorok vagyunk ezen a földön.

Mindennapjainak meghatározója, jellemzője, kitöltője a munka volt. Az pedig mindennap más arcot mutat. Fiatalon, mint legidősebb gyermeke családjának, a testvérek gondozása, vezetése volt a feladata. Örömmel végezte, gondoskodó, jó testvér maradt mindaddig, míg sorban el nem temette őket, hogy végül ő, a legidősebb, egyedül maradjon a testvérek között.

Jó férjet kapott Istentől ajándékba. Hűségesen tartott ki mellette örömökben, nehézségekben, a kezdeti jólétben éppen úgy, mint a kis vagyon elvesztése idején, később a közös munkában, vagy amikor hosszan kellett gondoznia beteg férjét. De jött az özvegység egészen más életrendje, azt is meg kellett tanulnia, és sikerült: Istenben bízva vállalni és új erővel végezni az özvegység nehéz feladatait.

Milyen öröm volt Isten kezéből fogadni gyermekét; felkészülni a család vezetésére. Nem adatott meg neki, hogy mindnyájukat felnevelje. Hite ezt is kiállta, nem rendült meg. Talán annál nagyobb szeretettel, teljes szeretetével fordult egyetlen megmaradt gyermeke, majd unokái, dédunokái felé. Ti tehettek róla tanúbizonyságot, ti fogjátok megérezni, mennyivel üresebb lesz az életetek az ő szeretete nélkül.

Elég volt. „Betelt az élettel.” Nem kívánt már semmi mást, csak a találkozást várta Krisztusával és elköltözött szeretteivel. A 87 év alatt lassan elmaradtak a kortársak, barátok, ismerősök. Három kincse maradt: a család, az emlékek, az Isten. Betelve az élettel: nincs már erő az életet betöltő és széppé tévő munkához, nincs már cél, feladat, földi reménység. A család kinőtt fáradt kezéből, nehéz volt tudomásul vennie, hogy nem ő az, aki gondoskodik másokról, hanem róla gondoskodnak hűséges kezek. Az emlékek is elhalványodnak. Nincs is kinek mesélni; az újaknak már mások az élményei.

De egyre közelebbről látja a fénysugarat: Isten hívását. Hozzá vezetett minden gondolata, Neki lehetett megköszönni, mi minden jó ajándékot kapott Tőle hosszú élete folyamán. A panaszok már régen elmaradtak, csak az maradt meg, ami szép volt, ami Istentől kapott ajándék volt, amire csendes, hálás örömmel lehetett emlékezni. Én, a sokkal fiatalabb hallgató, keveset tudtam adni, ő adott nekem tanítást megelégedettségről, istenvárásról, az örök boldogságra való nyugodt készülésről. A fáradt kéz Isten felé nyúlt: Jöjj, Uram, Jézus! És most felé nyúlt egy kéz az örökkévalóságból: Jöjj, várlak, érted jöttem.

Régen volt, amikor Ábrahám eltemette Sárát a Makpelá barlangjába. Vándorlása közt változatlan vágya volt mellette elpihenni. Ő még nem tudta, amit mi tudunk, hogy csak a csontok pihennek ebben a sírban ugyanúgy egymás mellett, mint a Makpelá barlangjában. Jó volt azért arra gondolni, hogy itt együtt nyugosznak majd a szeretettek  testei. Elköltözött testvérünknek is ez volt a kívánsága, de nem ez volt a reménysége. Biztos örömmel várta, s bár az ítélet semmiképpen nem a miénk, egy ilyen szép élet végén jogunk van biztosan reménykedni abban, hogy megvalósult igaz hittel várt legnagyobb vágya és reménye: Krisztussal és Krisztusnál találkozni, mindörökre örömben együtt maradni előtte elköltözött szeretteivel.

Ő tudta, rendületlen hittel tudta, hogy ez az élet csak a munka, a feladatok területe. Maga az élet annál sokkal több. Hogy Isten nem azért adott annyi tanítást, annyi áldást, szeretetet és segítséget az övéinek, hogy a végén az mind semmivé legyen. Hogy ezen a világon túl ott van, valóságosan ott van az a másik világ, ahol Krisztus uralkodik örök dicsőségben, múlhatatlan szeretetben, s oda várja azokat, akik ebben az életben is Őt szeretik, akik kérik, akik várják a vele való találkozást. Testvérünk oda készült. Kedves igéje, reménységének alapköve volt a Krisztus biztatása: „Én élek, ti is élni fogtok.”

Gyermeke, unokája, dédunokái, titeket is oda vár. Az ő példája szerint imádkozzatok, egymás életében igyekezzetek pótolni az ő szeretetét, úgy kövessétek Krisztust, hogy reménye ebben is valóra váljék, hogy amikor eljön az ideje, Krisztus előtt ti is vele éljetek majd az örök dicsőségben. Ámen.”

Katolikus búcsúbeszéd:

Nem vallásos szentségek nélkül.

Max Thurián mondotta: Milyen jó volna, ha néhány pillanatra, mondjuk egy negyed órára, kezünkbe vennénk a Szentírást, és azt olvasgatva, Krisztus Urunk jelenlétébe helyezhetnénk magunkat. Jézusunk jelenlétébe helyezzük magunkat e temetésen, és így hallgassuk meg a Szentírás szavait:

„Nyisd ki a füledet, és halld meg szavaimat,

igyekezz szíveddel megérteni őket,

mert szép volna, ha bensődben megőriznéd,

és ha az ajkaidon mindig készen állanának.

Hogy mindig az Úrba vesd bizalmadat,

Ma megtanítalak utadra” (Péld 22, 17–19).

A jó Isten tanít és vezet Jézus útján. S milyen baj az, amikor mi eltévedünk, letérünk a helyes útról!

Pár évvel ezelőtt történt az a tragédia, amikor egy kisgyermek kikapta kezét szülei kezéből, és egy ugrással a robogó autó előtt volt, s ez a halálát jelentette!

A mi modern korunkban is mennyi áldozata van a téli ítéletidőknek! A viharban nem látják az emberek az utat, eltévednek, s ez a fagyhalálhoz vezet.

Milyen végzetes is lehet számunkra, ha letérünk az Isten kijelölte útról, ha kikapjuk kezünket Jézus kezéből!

Szent János, a szeretett tanítvány Jézus gondolataiban, szívében olvasott. Ezért is különös jelentősége van az Ő megjegyzésének. Evangéliumának elején írja: Jézus „a világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” (Jn 1, 9–11).

Sajnos, nem nehéz példákat említeni: Egy szülő panaszkodott, hogy gyermekével találkozott az utcán és gyermeke elfordult tőle, úgy tett, mintha nem ismerte volna meg. Ilyenek vagyunk mi is, amikor Istentől elfordulunk.

Korunkban az sem ritka, amikor a gyermekek a szüleiket kiutasítják a lakásból, a sajátjukból. Ehhez hasonló, ha nem adunk helyet életünkben az Istennek.

Krisztus irgalmas szeretetét ajánlotta fel, milyen méltatlanság részünkről, amikor azt mondjuk, hogy nincs rá szükségünk, nincsen bűnünk.

Az örök élet kenyerét hagyta ránk az utolsó vacsorán: „Én vagyok az élet kenyere” (Jn 6, 48). S megbánása az Istennek, amikor mi nem fogadjuk el a meghívást asztalához. Imádkozzunk e testvérünkért, s térjünk vissza a jó Isten útjára!

Balassi Bálint versével imádkozzunk:

„Kegyelmes Isten!

Kinek kezébe

Életemet adtam:

Viseld gondomat,

Vezéreld Útamat,

Mert csak rád maradtam.

Ámen.”

Irodalomjegyzék:

1. Singer Magdolna: Együtt lenni, együtt érezni (Magyar Hospice Alapítvány, Budapest)

2. Cseri Péter: Segítségnyújtás a végeken  (Magyar Hospice – Palliatív Egyesület. Budapest, 2002.)

3. Polcz Alain: Gyászban lenni (Pont Kiadó. Budapest, 2000)

4. Gyűrű Géza: Istennek halunk meg (Ecclesia Kiadó. Budapest)

Egyéb források:

www.halal.wikipedia.org/wiki/Hal%C3%A1

www.egyszeregy.hu/h-9-0.htm

www.egyszeregy.hu/h-9-12.htm

www.mek.oszk.hu (Kárpáty Ágnes: A gyász szociológiája, 55.oldal)

www.katolikus.hu/kek/kek01420.html-78k-

www.paszto.hu/?q=tortenet

www.sos505.hu/dl/szakmai%20anyagok%20tanulmanyok%20-%20Kollegaink%20irtak.pdf


[1] www.wikipedia.org/wiki/Hal%C3%A1

[2] www.radiovaticana.org/ung/Articolo.asp?c=102025

[3] www.paszto.hu/?q=tortenet

[4] www.egyszeregy.hu/h-9-0.htm

[5] www.mek.oszk.hu (Kárpáty Ágnes: A gyász szociológiája, 55.odal)

[6] Polcz Alain: Gyászban lenni Pont Kiadó. Budapest, 2000.

[7] www.egyszeregy.hu/h-9-12.htm

[8] www.katolikus.hu/kek/kek01420.html-78k-

[9] Cseri Péter: Segítségnyújtás a végeken Magyar-Hospice-Palliatív Egyesület.2002 (180-240 oldal).

Wesley János Lelkészképző Főiskola

.

Leave a comment