Nézés és látás

Először megtanulunk valamiképpen gondolni a dolgokra, és azután úgy idomítjuk a szemünket, hogy a nézésünk megfeleljen gondolatainknak. Úgy tekintünk magunkra, hogy már fontosnak tartjuk magunkat; így persze fontosnak is kell hogy érezzük magunkat! Mikor azonban az ember megtanul látni, észreveszi, hogy nem képes többé gondolni azokra a dolgokra, amiket néz – ha pedig nem képes gondolkozni, minden lényegtelenné válik. Minden egyenlő, ezért lényegtelen.

Pillanatok

A világ nem adja át magát nekünk közvetlenül, útban áll a világról alkotott képünk, a világ leírása. Voltaképpen mindig lemaradunk egy lépéssel, és a tapasztalatunk a világról nem más, mint emlékezés a tapasztalásra. Örökösen az éppen elmúlt pillanatra emlékezünk vissza.

Emanációk

A világ olyan, amilyennek látszik, és a világ nem olyan, amilyennek látszik. Nem olyan szilárd és valóságos, amilyennek az érzékelésünk által elhitetni akarja magát velünk, de nem is délibáb. A világ nem érzékcsalódás, hanem egyrészt valóságos, másrészt nem valóságos. Érzékelünk, ez tény. De amit érzékelünk, az már nem ugyanilyen tény, mivel tanuljuk, hogy mit érzékelünk. Valami van ott kint, ami hatással van az érzékszerveinkre. Ez az, ami valóságos. Ami viszont nem valóságos, az az, amit érzékszerveink mondanak erről a valamiről, ami ott van. Érzékszerveink azért érzékelnek úgy, ahogyan érzékelnek, mert tudatunknak egy különleges sajátossága kényszeríti őket erre.

A tudomásunk miatt gondoljuk, hogy ott kint létezik egy tárgyakból álló világ. De kint valójában csak a Sas emanációi vannak – szüntelen mozgásban lévő, mégis örök és változatlan fluidumok. A Sas pedig nem más, mint minden érzékeny lény forrása. Azért Sas, mert akik eljutottak oda, hogy meglátták, az alatt a néhány pillanat alatt, amelyet képesek voltak elviselni, egy végtelenül nagy, fekete-fehér sashoz hasonló valamit láttak.

A Sas emanációinak együttese egy megváltozhatatlan önmagában való, amely mindent felölel, ami csak létezik – a megismerhetőt és a megismerhetetlent egyaránt. Nem lehet szavakkal leírni, hogy valójában milyenek a Sas emanációi, látni-tapasztalni kell őket. Olyasmi, mint egy jelenlét, mint valami tömeg; egy nyomás, mely vakítóan káprázatos érzést vált ki az emberből. Az ember csak pillanatokra képes látni őket.

Semmi sem látható képszerűen, ami a Sassal kapcsolatos. A Sast a látó az egész testével érzékeli. Mindnyájunkban van valami, amitől képesek vagyunk az egész testünkkel érzékelni. Minthogy az ember a Sas emanációiból áll össze, nem kell mást tenni, mint visszatérni önnönmagunk alkotóelemeihez. A probléma a tudomás, amely összegabalyodik és megzavarodik. A döntő pillanatban, amikor egyszerűen annak kellene történnie, hogy az emanációk tudomást vesznek egymásról, az ember tudomása kényszert érez arra, hogy értelmezzen. Ennek eredménye a Sas és a Sas emanációinak a képe. De nem létezik semmiféle Sas és semmiféle emanáció. Ami ott van kint, azt élő teremtés nem képes megragadni.

Valamennyi érző lény azért létezik, hogy növelje a tudomást, amit a Sas adományoz. A Sas teremti az érzékeny lényeket, hogy éljenek, és élettel tegyék gazdagabbá a tudatot, amelyet a Sas ad nekik. A Sas falja fel ezt a felnövelt és gazdagabbá tett tudomást, miután a halál pillanatában az érzékeny lényeket arra készteti, hogy megváljanak a tudatuktól. Az érzékeny lények tudomása a halál pillanatában ellibben, mint a fényes gyapotgumó, és egyenesen beszáll a Sas csőrébe, aki menten bekapja.

Emanációk nyomása

A tudomás úgy kezdődik, hogy a szabad emanációk nyomást gyakorolnak a fényszövedéken belül csapdába esett emanációkra. Ez a nyomás hozza létre a tudat első aktusát, ez állítja meg a csapdába esett emanációk mozgását, amelyek küszködve szét akarják törni a gubót. Azért küzdenek, hogy meghalhassanak. Minden élőlény azért küszködik, hogy meghalhasson. A tudomás az, ami útját állja a halálnak. De egyben a tudomás idézi elő a halált azzal, hogy ő a Sas eledele. Az ember fényszövedékén kívüli, szabad emanációknak nevezett emanációk által a szövedéken belüli emanációkra gyakorolt nyomás valamennyi érzékeny lény esetében egy és ugyanaz. A nyomás következménye azonban rendkívül különböző, mivel az érzékeny lények szövedékburka más-más módon reagál erre a nyomásra. Bizonyos határokon belül azonban van némi egyformaság.

Amikor a szabad emanációk nyomása lesújt a szüntelen mozgásban lévő belső emanációkra, és megállítja őket mozgásukban, ekkor a fénylényt ebben a pillanatban béklyózza le a tudomás. A látó ember ilyenkor valami leírhatatlan jelenséget lát, amiről a legcsekélyebb kétség nélkül azonnal tudja, mit jelent. A látás hangja közli vele, hogy a szövedékburkon belüli emanációk tökéletesen nyugalmi állapotba kerültek, és bizonyos külső emanációkban párjukra találtak.

A tudomás mindig kívülről érkezik, vagyis az igazi misztérium nem magunkon belül keresendő. Mivel természetüknél fogva szabad emanációknak kell megkötniük azt, ami a szövedékburkon belül található, a tudomás művészetének az a nagy fortélya, hogy hagyni kell, hogy a kötést kereső külső emanációk összeolvadjanak azzal, ami bennünk van. Ha engedjük, hogy ez megessen, azzá válunk, amik valójában vagyunk: örökkön-örökké szüntelen mozgásban lévő, sodródó fluidumokká.

Emanációk tükrözése

Az ember kivételével az összes szerves lényben úgy csillapodnak le a fényszövedéken belül csapdába esett, izgatottan mozgó emanációk, hogy külső emanációkhoz társulnak. Az embereknél azonban nem ez történik, hanem az, hogy az első vigyázó figyelmüket számba veszik a Sas fényszövedéken belül található emanációit. Az emberi lények számon tartják a gubójukon belül található emanációkat. Semmilyen más teremtmény nem teszi ezt. Abban a pillanatban, hogy egy szabad emanáció rátalál egy belső emanációra és megköti azt, az első vigyázó figyelem vizsgálódva figyelni kezdi magát. Mindent megjegyez magával kapcsolatban, vagy legalábbis megpróbál mindent megjegyezni – akármennyire eltévelyedett formában is. Ezt a folyamatot nevezzük számvetésnek. A számvetés a Sas parancsolata, de hogy a parancsot miképpen hajtjuk végre, az az akaratunktól függ. A látók is számba vesznek mindent a vigyázó figyelmükkel, ám amikor kész a számvetés, egyszerűen eldobják.

Az emberi lények végletekbe menően teljesítik a számvetés parancsolatát, de minden egyebet figyelmen kívül hagynak. Amikor már mélyen belemerültek a leltárkészítésbe, két dolog történhet velük. Vagy tudomást sem vesznek a szabad emanációk lüktető nyomásáról, vagy nagyon-nagyon különleges módon élnek velük. Az, aki tudomást sem vesz ezekről az impulzusokról, a számvetés elkészítése után sajátos állapotba kerül, amelyet észnek szokás nevezni. Ha viszont valaki meghatározott módon reagál, azt magába temetkezésnek hívják.

Az emberi ész a látók számára szokatlanul homogén, tompa izzásnak tetszik, amely ha egyáltalán reagál a szabad emanációk nyomására, akkor is csak ritkán; ettől izzástól a tojásszerű héj keményebbé válik ugyan, de ridegebbé, törékenyebbé is egyben. Az emberi fajban rengeteg észnek kellene lennie, a valóságban az ész mégis nagyon ritka dolog. Az emberi lények legnagyobb része önmagába merül el.

Az emanációk is igazából olyan parancsolatok, amelyeknek senki sem képes szembeszegülni. A parancsolatoknak való engedelmességből az egyetlen kiút az engedelmesség. Az ember fényszövedékén belüli emanációk nem attól csillapodnak le, hogy összepárosulnak a külső emanációkkal. Az emberi lények először lecsillapítják emanációikat, majd tükröztetik őket, az emanációk önmagukra összpontosítanak.

Minden élőlény tudomásának rendelkezni kell bizonyos mértékű öntükrözéssel ahhoz, hogy az élőlények kapcsolatba tudjanak lépni egymással, de az ember első vigyázó figyelme az egyetlen, amely ennyire csakis önmagába merül el. Az ésszel rendelkező emberekkel szemben, akik nem vesznek tudomást a szabad emanációk lüktetéséről, az önmagukba merült egyedek minden egyes impulzust felhasználnak, és olyan erővé alakítanak, amely felkavarja a fényszövedékükben csapdába esett emanációkat. Az ésszel élő emberek kénytelenül hosszabb életűek lesznek, mivel attól, hogy nem veszik fel a szabad emanációk lüktető nyomását, lehiggasztják a gubójukon belüli emanációk természetes izgatottságát. A befelé forduló egyedek viszont, akik használják a szabad emanációk impulzusait, még izgatottabbá teszik belső emanációikat, s ezzel megrövidítik az életüket.

A görgető- és a körkörös erő

Az ember tojásszerű fényszövedékének elején vért van, olyan áthatolhatatlan, mindennek ellenálló pajzs, amely egész élete során megvédi őt egy különleges erő támadása ellen, amely az emanációkból származik. Ez a hömpölygő erő a görgető, amely életünk minden pillanatában hat ránk. Látni halálosan veszélyes, de köznapi életünkben elfeledkezünk róla, mivel védőpajzsaink vannak; olyan dolgok iránt érdeklődünk teljes szívvel-lélekkel, amelyek teljes tudomásunkat lekötik. A pajzsok azonban nem fogják fel a görgetőt, csak azt akadályozzák meg, hogy közvetlenül lássuk, ezáltal védve meg minket attól, hogy a ránk záporozó tűzgömbök látványától úgy megijedünk, hogy a félelem ártson nekünk. A pajzsok nagy segítséget jelentenek számunkra, de nagy akadályt is. Megbékítenek, ám egyben bolondot is csinálnak belőlünk. Hamis biztonságérzetet adnak nekünk.

A görgetőerő az az erő, amelyen át a Sas életet és tudomást oszt, hogy megtartsa őket, és ugyanez az erő hajtja be a bért is. Ez az, ami miatt az élőlények meghalnak. Az ember köldöke magasságában, a fényszövedékben van egy lyuk. Olyan, mint egy horpadás, mint egy természetes hiba az egyébiránt sima fényszövedéken. Ezen a ponton ér minket szüntelenül a görgetőerő, és ezen a ponton reped meg a szövedékünk. Azokban az esetekben, amikor a gyűjtőpont trauma vagy halálos betegség következtében drasztikus mértékben eltolódik, a görgetőerő a fényszövedéket teljes hosszában szétrepeszti, miáltal a fényszövedék összeroskad, és visszakunkorodik önmagába. Az illető meghal. A görgető ekkor a Sas csőrébe görgeti a lényt, a Sas pedig felfalja. Pont ezért nevezték el ezt az erőt görgetőnek.

A görgetőerővel együtt ez élőlényekre egy másik erő is hat, a körkörös erő. A két erő egymásba van olvadva, de nem azonos. A körkörös erő egy egész kicsivel megelőzi a görgetőerőt, amikor elérnek bennünket: olyan közel vannak egymáshoz, hogy úgy néznek ki, mintha azonosak lennének. Azért hívják körkörös erőnek, mert gyűrűkben, irizáló, hurkolódó, fonalszerű alakzatokban érkezik – igazán finom valami. Azért záporozik az élőlényekre, hogy erőt, irányt, tudomást – egyszóval életet adjon nekik.

A két erő minden egyes élőlényben nagyon kényes egyensúlyt alkot. Ha valakire a görgetőerő keményebben kezd záporozni, mint a körkörös erő. ez azt jelenti, hogy az egyensúly felborult; ettől fogva a görgetőerő egyre keményebben és keményebben támad, amíg szét nem repeszti az illető élőlény hasadékát, amitől az meghal.

A halál

A halál pillanatában az történik, hogy az összes energia, még az emberben lévő de soha nem használt emanációkban lévő hatalmas, kihasználatlan energia is egyszerre szabadul fel. Ebben a pillanatban az élőlényeket egy tökéletesen felfoghatatlan erő árasztja el. Nem a görgetőerő repeszti meg a hasadékunkat, mivel ez az erő soha nem lép a szövedéken belülre. A görgetőerő csak a szövedék összeroskadását idézi elő. Az élőlényeket az egész életen át elaltatott emanációk hirtelen beigazulásának az ereje árasztja el. Ilyen óriási erő nem tud más szelepen keresztül távozni, csak a résen át.

–