Út a látáshoz
Amikor az ember a varázslás útjára lép, fokozatosan tudatára ébred, hogy örökre maga mögött hagyta a hétköznapi élet világát; rájön, hogy a tudás valójában félelmetes dolog, hogy a hétköznapi világ dolgaiba többé nem kapaszkodhat, és hogy új életet kell kezdenie, ha meg akar maradni.
Először el kell határoznia, hogy harcossá lesz – nagyon fontos lépés. A tudástól egy idő után amúgy is annyira berezel, hogy nem marad más választása. Mire a tudás félelmetessé válik, az ember arra is rájön, hogy a halál pótolhatatlan társ, aki mindig karnyújtásnyira van tőle. Minden tudás attól lesz hatalom, hogy a halál ereje hatja át. A halál adja a végső lökést; bármihez hozzáér, abból hatalom lesz. A varázslás útján járó emberre minden kanyarulatban a halál leselkedik, úgyhogy számára lehetetlen megfeledkezni a halálról. A halál tudása nélkül nem lenne más, mint hétköznapi ember, hétköznapi tettekkel. hiányozna az erő, az összpontosító képesség, ami mágikus hatalommá változtatja az ember mindennapjait a földön. Hogy harcos legyen, ezért az embernek először is világosan tudatában kell lennie a halálának. Ez azonban önmagára irányítaná a figyelmét, ami tévútra vinné. Ezért a következő dolog, amire egy harcosnak szüksége van, az elszakadás. A mindenütt ott kísértő halál gondolata így – ahelyett, hogy rögeszmévé korcsosulna – közömbössé válik.
Csak a halál gondolata képes az embert annyira leszakítani a dolgokról, hogy képtelenné váljék odaadni magát bárminek, és csak a halál gondolata képes az embert annyira leszakítani a dolgokról, hogy képtelen legyen megtagadni bármit magától. Az ilyen ember azonban nem vágyakozik többé, hanem csendes kívánkozás tölti meg minden iránt. Tudja, hogy a halál körülötte ólálkodik, és nem lesz ideje, hogy bármit magával vigyen, úgyhogy vágyakozás nélkül mindent megpróbál. Az elszakadt embernek, aki tudja, a halál ellen nincs esélye, egyetlen menedéke van: döntéseinek ereje. Választásai mesterévé kell válnia. Meg kell értenie, hogy döntéseiért önmagát terheli a felelősség, és a meghozott döntést nem lehet másra kenni vagy sajnálkozni miatta.
Döntései véglegesek, egyszerűen azért, mert halála nem engedi, hogy bármihez is ragaszkodjék. Halála tudatával, elszakadtságával és döntései erejével felszerelkezve indul harcba a harcos. Halálának tudata irányítja, elszakítja őt a dolgoktól, és csendesen kívánóvá teszi; megmásíthatatlan döntéseinek ereje képessé teszi arra, hogy megbánás nélkül válasszon, és amit választ, küzdelme szempontjából mindig a legjobb – és így mindent, amit tennie kell, nagy kedvvel és lendülettel végez. Ha valaki ily módon cselekszik, arra joggal mondhatjuk, hogy harcos, és hogy elérte a türelmet!
Ha a harcos elérte a türelmet, jó úton van az akarat felé. A harcos tudja, hogy vár, és tudja, mire vár. A hétköznapi embernek nagyon nehéz – csaknem lehetetlen – tudnia, hogy mire vár. A harcos helyzete egyszerű – tudja, hogy akaratára vár. Az akarat nagyon tiszta és erős, ami kormányozni képes cselekedeteinket. Akaratával nyeri meg például az ember azt a csatát, amelyben minden józan számítás szerint alul kellene maradnia. Az akarat meghökkentő cselekedetei meghaladják józan eszünket.
A harcos tudja, hogyan várjon. Halála ott ül mellette, jó barátok. A halál tanácsokkal látja el, rejtélyes módokon közli vele hogyan válasszon, hogyan éljen harcoshoz illően. És a harcos vár! A harcos sietség nélkül tanul, mert tudja, akaratára vár. Aztán egy nap sikerül véghezvinnie valami megmagyarázhatatlant. Talán észre sem veszi ezt, ám ahogy szaporodnak megmagyarázhatatlan cselekedetei, vagy ahogy egyre több megmagyarázhatatlan dolog történik meg vele, ráébred, hogy egyfajta erő születik benne, olyan erő, mely testéből tör elő, ahogy a tudás útján halad egyre előre. Először csak csiklandást érez a hasa tájékán, valami csillapíthatatlan melegséget; később az érzés kellemetlen fájdalommá erősödik. Akkora is lehet a fájdalom, hogy a harcos hónapokig görcsökben fetreng, minél hevesebbekben, annál jobb neki – az igazán hatalmas erőt mindig nagy fájdalom vezeti be. A görcsök megszűnte után a harcos észreveszi, hogy furcsán érzi a dolgokat: a szó szoros értelmében megérintheti őket egy érzéssel, mely a köldöke közvetlen közeléből ered! Ez az érzés az akarat, és amint akaratával fogni képes, igazi varázslóvá vált, elérte az akaratot. (A fájdalom nem elengedhetetlen, az akarat pusztán meg is történhet az emberrel.)
Az akarat hatalom. És mivel hatalom, ellenőrizni, és szabályozni kell.
Mindegyikünkben van egy rés, mint egy nyílás. Ezen keresztül lövell ki az akarat, akár egy nyíl. Amit a varázslók akaratnak hívnak, az bennünk lévő erő. Nem gondolat, nem tárgy és nem kívánság. Az akarat az, ami győzelemre visz, amikor gondolataid azt súgják, vesztettél. Az akarat tesz sérthetetlenné. Az akarat az, ami átküldi a varázslót a falon, át a világon – akár a holdig repíti.
Az ember ennél tovább is mehet: megtanulhat látni. Ha megtanul látni, többé nem kell sem harcosként, sem varázslóként élnie. Ha megtanul látni, mindenné lesz úgy, hogy semmivé lesz. Eltűnik, de mégis ott van. Ez az, amikor az ember mindenné válhat és mindent elérhet, amit csak kíván. Csakhogy nem kíván semmit, és ahelyett, hogy bábukként játszadozna embertársaival, szeszélyükben találkozik velük. Közöttük csupán annyi a különbség, hogy a látó ember uralja szeszélyét, míg a többiek nem. A látó embert nem érdeklik igazán az emberek. A látás leszakította őt mindenről, amit valaha tudott.
Megnyugvás nélkül
A látás azt jelenti, hogy felfedjük minden legbensőbb magját, megtapasztaljuk az ismeretlent, és egy pillantást vetünk a megismerhetetlenre. Ezért a látás nem nyújt megnyugvást és vigaszt az embernek. A látók általában össze szoktak roppanni, amikor rájönnek, hogy létünk az emberi elme számára felfoghatatlanul bonyolult, amit normál tudatunk a maga korlátaival még sivárabbá tesz.
A látás
A látás nem a szemtől függ. A látás beigazulás, a közönségesen nem használt emanációk beigazulása. Az ember akkor lát, amikor egy ilyen emanáció a helyére kerül. A látás tehát, amelyet a köznapi dolgok rendjéből való kilépés hoz létre, nem olyasmi, hogy az ember csak úgy néz.
Amikor a látó ember lát, valami mindent megmagyaráz neki, mihelyt az új beigazodás megtörténik. Egy hang a fülében megmondja, mi micsoda. Ha nincs ez a hang, nem látás az, amit a látó művel. De hibás lenne azt mondani, hogy a látás hallás, mivel ennél végtelenül többről van szó. A látás hangja csak az emberre jellemző. Azért lehet így, mert a beszédet az emberen kívül nem gyakorolja más lény. A látás hangja valami teljesen felfoghatatlan dolog; ez a hang a tudomás parazsa, ami úgy játszik a Sas emanációin, mint a hárfajátékos a hangszer húrjain.
–
Forrás: Carlos Castaneda könyvei