A mi módszerünk alkalmazkodik a korhoz (amely több szempontból a reneszánszhoz hasonlítható), és a tolerancia elvén alapszik. Vége az inkvizíciónak. Nem vagyunk hajlandók tényeket figyelmen kívül hagyni és feltevéseket elvetni. A lencseválogatás hasznos cselekedet: a kavics alkalmatlan a fogyasztásra. De semmi sem bizonyítja, hogy némely kizárt feltevést és némely tagadott tényt ne lehetne bevenni. Mi nem a kényes, mindenre érzékeny embereknek dolgozunk, hanem azoknak, akiknek, mint mondják, jó a gyomra.
Lavoisier imigyen bizonyította, hogy nincsenek meteoritok: „Már csak azért sem hullhat kő az égből, mert az égben nincs kő.”
A szerénység úgy kívánja, hogy tisztelettel beszéljünk a régiekről, különösen, ha nem ismerjük tökéletesen műveiket. Habár Newton szinte betéve ismerte őket, a legnagyobb tisztelettel viseltetett irántuk, igazi lángelmének, felsőbbrendű szellemnek tekintette őket, akik minden téren sokkal messzebre jutottak felfedezéseikben, semmint mi napjainkban sejthetnénk abból, ami írásaikból fennmaradt. Mert több ókori írás veszett el, mint amennyi fennmaradt, és talán a mi új felfedezéseink nem érnek fel régi veszteségeinkkel.
Talán az alkímia egy elpusztult tudomány morzsáit rejti magában, amely morzsákat kellő hivatkozási alap híján nehéz megértenünk és alkalmaznunk. E morzsákból kiindulva persze sok a sötétben való tapogatózás, de mindig ugyanaz a határozott cél. Vannak azután mindenféle műszaki, erkölcsi, vallásos magyarázatok. Végül pedig a morzsák ismerőiben a titoktartás parancsoló szüksége is munkál.
Úgy véljük, hogy a mi civilizációnk talán más körülmények közt, más szellemi szögben érte el valamely régebbi civilizáció tudását, és nagyon is érdekelt volna abban, hogy a lehető legkomolyabban kivallassa a régi időket, saját fejlődését előmozdítandó.
A férfi, akiről most szólni fogunk, már régen eltűnt úgy, hogy látható nyomokat nem hagyott maga után. Illegalitásba vonult, szándékosan elvágva minden szálat századunk és önmaga közt. Bergier feltételezi, hogy arról a férfiról van szó, aki Fulcanelli álnéven két különös és csodálatos könyvet írt 1920-ban: Bölcsek hajlékai, A katedrálisok titka. Ezeket a könyveket Eugéne Cansilet gondozásában adták ki, aki sohasem fedte fel a szerző kilétét. Bizonyosan az alkímiáról írt legfontosabb művek közé tartoznak. Fölényes tudásról, bölcsességről tanúskodnak, és nem egy nagy gondolkodót ismerünk, aki tiszteli Fulcanelli legendás nevét. 1937-ben, egy júniusi délutánon Jacques Bergier úgy vélte, alapos oka van feltételezni, hogy Fulcanelli beszélt hozzá a Párizsi Gázművek kísérleti laboratóriumában:
– Úgy gondolom, a múltban voltak olyan civilizációk, amelyek ismerték az atomenergiát, de az energiával való visszaélés teljesen megsemmisítette őket.
– Kérem higgye el, hogy a régi műszaki vívmányok egy-egy része fennmaradt. Azt is kérem, töprengjen el azon a tényen, hogy az alkimisták erkölcsi és vallásos megfontolásokat is belekevertek kutatómunkájukba, míg a modern fizika néhány nagyúr meg egypár gazdag libertinus kedvteléséből született a XVIII. században. Tudattalan tudomány… Úgy gondoltam, jobb, ha itt-ott figyelmeztetek néhány kutatót, de egyáltalán nem reménykedem, hogy intésem meghozza a maga gyümölcsét. Mellesleg, nincs is szükségem reménységre.
– Tudnia kell, hogy a hivatalos, fejlődő tudományban egyre fontosabb lesz a megfigyelő szerepe. A relativitás, a bizonytalanság elve jól példázza, milyen nagy szerepet játszik napjainkban a jelenségekben a megfigyelő. Az alkímia titka a következő: van rá mód, hogy úgy alakítsuk az anyagot és az energiát, hogy olyasmit idézzünk elő, amit a jelenlegi tudomány erőtérnek nevezne. Ez az erőtér hat a megfigyelőre, és előnyös helyzetbe hozza a világegyetemmel szemben. Ebből a kedvező helyzetből közel kerülhet azokhoz a valóságokhoz, amelyeket a tér és az idő, az anyag és az energia általában eltakar előlünk. Ezt nevezzük mi Nagy Műnek. S hogy mi lesz azokkal, akik megtalálják ezt a titkot? Talán egy napon meg fogom tudni.
Az Oklahomai Egyetem 1954-ben közreadta a guatemalai indián törzsek XVI. századból származó annaleseit. Fantasztikus elbeszélések, legendás lények felbukkanása, istenek képzelt erkölcsei. Ha alaposabban megvizsgáljuk őket, azt tapasztaljuk, hogy a kakcsikel indiánok egyáltalán nem őrült történeteket beszélnek el: a spanyol hódítókkal történt első találkozásaikat örökítik meg a maguk módján. A spanyolok a kakcsikel indián „történészek” képzeletében az ő mitológiájuk és hagyományaik szereplői mellett foglaltak helyet. Így kapott a valóság mesés színt, és nagyon valószínű, hogy azokban a szövegekben, amelyeket tisztán népinek vagy mitologikusnak tekintenek, ügyetlenül előadott valóságos tények is szerepelnek a képzelt tények közé keverve. Senki sem választotta külön a két dolgot, így azután több évezredes irodalom hever a szakkönyvtárainkban a „legendák” polcain, és egyetlen pillanatra sem jut eszükbe, hogy talán valóságos tények kiszínezett elbeszélésére bukkanhatnánk bennük.
1896-ban jelent meg egy angol író, M.P. Shiel elbeszélése, amelyben elolvashatjuk, hogyan teszi tönkre Európát egy szörnyű bűnözőbanda, amely legyilkolja az emberiség fejlődésére kártékonynak tekintett családokat, és elégeti a tetemeket. Az elbeszélés címe: Az S. S.-ek. Goethe azt mondotta: „A jövendő eseményei előre vetítik árnyukat”, s bizony könnyen meglehet, hogy azokban az emberi művekben és cselekedetekben, amelyeket általában idegennek tartunk „a történelem menetétől”, a közfigyelmet foglalkoztató fontos dolgoktól távol találjuk meg a jövő hullámtörésének igazi értelmezését és kifejezését.
Amikor 1945. május 8.-án vége lett a második világháborúnak, azonnal kutatócsoportokat indítottak útnak, hogy pásztázzák végig a legyőzött Németországot. A csoportok beszámolóit nyilvánosságra hozták. Csak a katalógus 300 oldalt tesz ki. Németország 1933-tól kezdve különült el a világ többi részétől. Tizenkét év alatt a Reich technikai fejlődése meglepően eltérően fejlődött. A németek ugyan elmaradtak az atombomba terén, de olyan hatalmas rakétákat terveztek, amilyenhez fogható sem Amerikában, sem Oroszországban nem volt. Nem ismerték ugyan a radart, de legalább olyan hatásos, infravörös sugárral működő detektort dolgoztak ki. Nem fedezték ugyan fel a szilikont, de teljesen újszerű szerves kémiát fejlesztettek ki (a nyolc szénatomos gyűrűn alapuló kémiát). A műszaki világ eme gyökeres különbségei mellett még elképesztőbb bölcseleti különbségekre derült fény… Elvetették a relativitáselméletet, és részben a kvantumelméletet is figyelmen kívül hagyták. Világképük elborzasztotta volna a szövetséges asztrofizikusokat: az örök jég elmélete mellett foglaltak állást, amely szerint a bolygók és a csillagok az űrben lebegő jégtömbök voltak. Ha némi kapcsolat és véleménycsere ellenére ilyen szakadékok keletkezhettek a mi modern világunkban tizenkét év leforgása alatt, mit gondolhatunk azokról a civilizációkról, amelyek a régmúltban fejlődhettek ki? Milyen mértékben képzettek a mi régészeink ahhoz, hogy meg tudják ítélni a maják vagy a khmerek tudományának, technikájának, gondolkodásának, ismereteinek fejlettségi fokát?
(…)az Egyesült Államok társadalmi helyzete szüntelenül javul, és hogy immár az a nagy gond: hogyan használhatnák fel minél ésszerűbben a szabadidőt. (…) A nagyvárosokban millió számra tömörülnek bandákba „az ok nélkül lázadó” fiatalok, a húszmillió egyén, aki csak úgy tudja elviselni ezt az életmódot, hogy olyan veszedelmes kábítószerekhez nyúl, mint a morfin vagy az ópium. Úgy látszik, nem fogták fel, milyen fontos az életcél. Ha majd minden amerikai családban két kocsi lesz, akkor majd vesznek egy harmadikat. Ha a tévékészülékek piaca telítődik, fel kell szerelni a gépkocsikat is.(…)
Ha egy keresztes lovag visszatérne közénk, mindjárt azt kérdezné, miért nem vetjük be az atombombát a hitetlenek ellen. Ha elég erős és elég nyílt szellemű, végeredményben nem is a gépeinken fog ámuldozni, hanem azon, hogy még mindig a hitetlenek kezén van a fél szent sír, a másik fele meg mellesleg a zsidók kezén. Azt fogná fel a legnehezebben, mire jó az a gazdag és hatalmas civilizáció, amelynek gazdagságát és hatalmát nem egyértelműen Jézus dicsőségének szenteljük.
Vajon valóban történelem az, amit mi történelemnek hiszünk, úgy értem, birodalmak összeomlása, csaták, politikai forradalmak, jórészt véres dátumok? Megvallom önöknek, hogy én nem hiszem, és ha meglátok egy-egy iskolai tankönyvet, gondolatban legszívesebben a negyedrészét kihagynám…
Az igazi történelem nem a határok át- meg átrajzolása. Hanem a civilizációk története. A civilizáció pedig egyrészt a technika fejlődése, másrészt pedig a szellemiség fejlődése. Az embernek olykor eszébe ötlik, hogy vajon a politikai történelem jórészt nem élősködő történelem-e.
Az igazi történelem anyagi szempontól a technika története, amelyet álcáz és elnyom a politikai történelem, kisajátítva a helyét és még a nevét is.
De még inkább az ember fejlődése a szellemiségen belül az igazi történelem. Az emberiség rendeltetése az, hogy elősegítse a szellemi ember felszabadulását, önmegvalósítását, hogy segítsen neki azzá válni, ami – ahogyan egy bámulatos indiai mondás fogalmaz. Persze a nyilvánvaló történelem csak mészárszék. Ha a történelem csupán ennyi volna, nem maradna más hátra, mint becsapni a könyvet, és fohászkodni, hogy a nirvánában lépjünk az örök vadászmezőkre… De én szeretném azt hinni, hogy a buddhizmus hazudott, és a történelem nem ez.
René Grousset
„Réges-régen, amikor rosszcsont kutyaütő voltam, szombatonként kénytelen voltam az atyai üzletben dolgozni, az volt a feladatom, hogy lekaparjam a versenytársak konzervdobozairól a címkét, és a szüleimét ragasszam rájuk. Egy napon valóságos gyümölcs- és zöldségkonzervhegyet kaptam, de nem volt már csak őszibarackos címkém. Először felragasztottam az őszibarackos dobozokra, azután következtek a sárgabarackosok. És akkor arra gondoltam: talán a sárgabarack nem barack? És egy-két fajta szilva nem inkább barack-e? És azzal csalafintán vagy tudományosan minden szilvás, cseresznyés, babos és zöldborsós dobozra ráragasztottam az őszibarack címkét. Hogy mi volt az indokom? A mai napig sem tudom, mert nem határoztam még el, tudós vagyok-e, vagy humorista.”
Charles Hoy Fort
Minden ember magában hordozza Pathmosát. Szabadságában áll felhágni vagy nem felhágni a szabadság irtóztató hegyfokára, ahonnan felsejlik a köd. Ha nem hág fel, megmarad a köznapi életben, a köznapi tudatban, a köznapi hitben, a köznapi kételyben, és ez jól van így. A lelki nyugalmát tekintve természetesen így a legjobb. Ha felhág erre a bércre, fogságba esik. Felsejlenek előtte a csoda mélységes hullámai. Senki sem láthatja büntetlenül ezt az óceánt… Makacsul kitart a vonzó szakadék, a titok kifürkészése, a föld meg az élet közönye, a tilosba való behatolás, a tapinthatatlan megérintése, a láthatatlan megpillantása mellett, visszatér, visszafordul, odakönyököl, fölébe hajol, megteszi az első lépést, azután a másodikat, és így hatol be az áthatolhatatlanba, és így jut el a végtelen állapot határtalan tágasságába.
Victor Hugo
Végezetül úgy véljük: az alkimista a legenda szerint az anyag „megmunkálása” végén önmagában is egyfajta transzmutációt végez. Ami a tégelyben lezajlik, az a tudatában vagy a lelkében is lezajlik. Valamilyen állapotváltozás következik be. Minden hagyományos szöveg hangsúlyozza ezt, amikor felidézi a „Nagy Mű” megszületésének pillanatát, vagyis amikor az alkimista „megvilágosodott ember” lesz. Az az érzésünk, a régi szövegek így fogalmazzák meg az anyagra és az energiára vonatkozó törvények valódi megismerését, ide értve a műszaki megismerést is. Civilizációnk e felé a megismerés felé halad öles léptekkel. Egyáltalán nem tartanánk képtelennek azt az ötletet, hogy a viszonylag közeli jövőben az embernek „állapotváltozáson” kell átmennie, mint az egyszeri alkimistának, s valamilyen transzmutáció zajlana le benne. Hacsak civilizációnk el nem pusztul teljes egészében egy pillanattal azelőtt, hogy célba érne, mint ahogyan talán más civilizációk is eltűntek. De még az utolsó világos pillanatunkban ne veszítsük el a reményt, gondoljunk arra, hogy ha a szellem kalandja megismétlődik, mindig a spirális magasabb fokára jut el. Akkor más évezredekre hagyjuk a feladatot, hogy végigcsinálja ezt a kalandot, a mozdulatlan középpontig, mi pedig reménykedve süllyedünk el.
Lehetséges-e, hogy vannak köztünk külsőleg hozzánk hasonló lények, akiknek a viselkedése éppoly különös szemünkben, mint a „kérészé vagy a bálnáé”? A józan ész azt diktálja, hogy arról tudnánk, hogy mégiscsak látnánk, ha felsőbbrendű egyének élnének köztünk.
Amennyiben nem tévedünk, John W. Campbell szedte ízekre ezt a józan észt az Astounding Science Fiction című folyóirat 1941-es számának vezércikkében:
Senki sem megy el az orvosához azzal, hogy remekül érzi magát. Senki sem keresi fel a pszichiátert, hogy tudassa vele: az élet könnyed és gyönyörűséges játék. Senki sem fog becsengetni a pszichoanalitikus ajtaján, hogy bejelentse neki: semmiféle komplexusa nincs. A kedvezőtlen mutációk kiszűrhetőek. Na és a kedvezőek?
Igen ám – így a józan ész -, de a mutánsok elárulnák magukat csodálatos intellektuális tevékenységükkel.
Nem addig van az! – így Campbell. Egy zseniális ember, aki a mi fajunkhoz tartozik, egy Einstein például, közli munkájának eredményét. Felhívja magára a figyelmet. Ami rendkívül sok kellemetlenséget, bizalmatlanságot, értetlenséget, fenyegetőzést, száműzetést von maga után. Élete végén Einstein kijelentette: „Ha én ezt tudom, inkább elmegyek vízvezeték-szerelőnek.” Az Einstein fölött álló mutáns azonban elég okos ahhoz, hogy elrejtőzzön. Megtartja magának a felfedezéseit. Amennyire csak tud, visszavonult életet él, csak a fajtájához tartozó intelligenciákkal igyekszik kapcsolatot tartani. Heti néhány óra munka elég a szükségletei kielégítésére, fennmaradó idejét olyan foglalatosságoknak szenteli, amelyekről nekünk halvány fogalmunk sincsen.
Csábító feltevés. A tudomány jelenlegi állása szerint azonban egyáltalán nem valószínűsíthető. Az intelligenciáról semmiféle anatómiai vizsgálat nem ad tájékoztatást. Anatole France-nak abnormálisan könnyű volt az agya. Végső soron semmi ok nincs rá, hogy egy mutánst felboncoljanak, kivéve ha baleset áldozata, de még akkor is: hogyan lehetne megállapítani az agysejtet érő mutációt? Nem egészen őrült ötlet azt hinni, hogy csakugyan vannak köztünk magasabb rendű lények. Ha a mutáció valóban csak a véletlen műve, akkor valószínűleg van néhány kedvező mutáció is. Ha valamilyen szervezett természeti erő idézi elő, ha igaz például Sri Aurobindo Ghosé feltevése, vagyis hogy az élet felmagasztosítását szolgáló akaratnak engedelmeskedve születnek, akkor nagyon is sokan vannak. Esetleg már itt is vannak az utódaink.
Minden jel arra vall, hogy pontosan olyanok, mint mi, vagy legalábbis semmiből sem tudjuk megkülönböztetni őket. Egynémely tudományos-fantasztikus szerző természetesen anatómiai különlegességekkel ruházza fel a mutánsokat. Van Vogt híres könyvében, a Slanban úgy képzeli, hogy a hajuk szerkezete különleges: a hajszálak telepatikus érintkezésre szolgáló antennaszerűségek. A szerző erre az alapötletre szép, de iszonyatos, a felsőbbrendűeket üldöző történetet épít fel, amely emlékeztet a zsidóüldözésre. De megesik, hogy a regényírók egy kicsit gazdagítják a természetet, hogy leegyszerűsítsék gondjaikat.
Ha létezik telepátia, egészen bizonyos, hogy nem hullámokban terjed, tehát semmi szükség hozzá antennára. Ha hiszünk az irányított evolúcióban, akkor feltételeznünk kell, hogy saját védelmében a mutánsnak szinte tökéletes álcázó eszközei vannak. Az állatvilágban lépten-nyomon találkozhatunk a rászedett rablóval, akit becsapott az elképesztő tökéllyel száraz levélnek, faágnak, sőt ürüléknek „álcázott” zsákmány. Sőt az ehető fajták „ügyessége” olykor odáig terjed, hogy utánozzák az ehetetlen fajták színét. Amint André Breton olyan jól látta, aki úgy érzi, hogy „nagy áttetsző lények” vannak köztünk, lehetséges, hogy azért nem látjuk meg őket, mert elrejtőznek „valamilyen álcázás révén, amelyet kézséggel elképzelnénk, de csak az utánzó állatok formaelméletével és tanulmányozásával határozhatnánk meg”.
– Az új ember köztünk van! Itt van! Értik már? Mondok egy titkot: láttam az új embert. Rettenthetetlen és kegyetlen! Féltem tőle! – üvöltötte Hitler remegve.
Egy másik szellem, Maupassant páni félelmében, az őrület szélén, halálsápadtan és verejtékben fürödve, zaklatottan írta meg a francia irodalom egyik legnyugtalanítóbb szövegét, a Horlát:
„Most már tisztán látok és értek mindent. Az ember uralmának vége.
Megérkezett! Ő, akitől rettegve féltek a primitív népek, ő, aki ellen ördögűzéssel védekezett a nyugtalan papság; akit boszorkányok idéztek sötét éjszakákon, de akkor még hasztalanul idézték; akit a világ mulandó urai – megsejtve létezését – gnómok, szellemek, kísértő lelkek, tündérek, koboldok torz vagy kecses figurájába öltöztettek. Az ősi, egyszerű félelem otromba megfogalmazása után az éleslátású ember sejtése már világosabb volt. Mesmer megértette, és az orvosok már tíz évvel ezelőtt határozottan megfogalmazták erejének lényegét – előbb, mintsem hatalmát gyakorolta volna. Játszottak az új hatalmasság fegyverével, a rabszolgává süllyedt emberi lelken uralkodó rejtelmes akarattal. Magnetizmus, hipnózis, szeggesztió – és isten tudja, hányféleképpen nevezték még. Láttam, úgy játszadoznak ezzel az iszonyú erővel, akár a vigyázatlan gyerekek. Jaj nekünk! Jaj az embernek! Megjelent!… Megjelent!… Hogyan is nevezi magát?… Azt hiszem… mintha kiáltaná a nevét, de nem értem… igen… hangosan mondja… Figyelek… nem értem… ismétli… Horla… Most megértettem… Horla… ő az… Horla… megjelent!…
Louis Pauwels, Jacques Bergier: Mágusok hajnala (Móra, 1989)
eredetileg: Louis Pauwels, Jacques Bergier: Le matin des magiciens (Éditions Gallimard, 1960)