(…) Carter csak azt tudta, hogy át akar jutni a sorompón álmainak határtalan földjére, azokba a mélységekbe, ahol minden kiterjedés felolvad az abszolútumban. Ami ezután történt, azt alig lehet szavakba foglalni. Tele volt paradoxonokkal, ellentmondásokkal, rendellenességekkel, amelyeknek nincs helye az éber életben, de amelyek megtöltik legfantasztikusabb álmainkat és magától értetődően eltűnnek, amikor visszatérünk a korlátozott okszerűség és háromdimenziós:logika szűk, merev, objektív világába.

Az első mozdulattól és szótagtól érezni lehetett valamilyen furcsa, félelmes változás kisugárzását, a tér-idő kiszámíthatatlan zavarait és turbulenciáit, noha az egészben nyoma sem volt annak, amit mi mozgásnak vagy időtartamnak ismerünk. Az olyan dolgok, mint kor és hely, észrevehetetlenül elveszítették jelentésüket. Előző nap Randolph Carter csodálatos módon átugrotta az évek szakadékát. Már nem volt különbség férfi és fiú között. Csak Randolph Carter létezett, a lény, bizonyos képek összessége, amely elvesztette minden kapcsolatát a földi képekkel és körülményeikkel. Egy pillanattal korábban még egy belső barlangban állt, amelyben egy hatalmas ív, egy gigantikus faragott kéz sejlett a túlsó falon. Most nem érzékelte sem a barlangot, sem annak hiányát; sem a falat, sem a fal hiányát: Csupán a – nem annyira vizuális, mint tudati – benyomások áradata létezett, amelyben egy Randolph Carter nevű lény mindent érzékelt, megjegyzett, amit a tudata fölvetett, anélkül, hogy tudatosult volna benne, miként teszi.

Mire véget ért a szertartás, Carter tudta, hogy olyan helyen és időben van, amelyről nem tud a földi geográfia vagy történetírás. Kinyitott egy kaput – igazából nem az Utolsót, de az egyiket, amely a Földről és az időből vezet egy időn kívül eső földi dimenzióba, ahonnan ijesztően és veszedelmesen nyílik az Utolsó Kapu a minden földeken, világegyetemeken, minden anyagon túl eső Végső Őrre.

Kell lennie egy Vezetőnek, egy iszonytatónak; valakinek, aki évmillióknak előtte élt a Földön, akkor, amikor még senki sem álmodott az emberről, amikor elfelejtett alakok emeltek a gőzölgő bolygón különös városokat, melyek legutolsójának omladékai között az első emlősök játszadoztak. Carternek eszébe jutott, hogyan vázolja a szörnyű Necronomicon elmosódottan, vérfagyasztóan ennek a Vezetőnek az alakját.

És ámbátor találkoznak olyanok – írja az őrült arab – a ‘kik bé mernek pillantani az Fátyol mögé és elfogadják ŐT vezetőjükül, bölcsebb lenne, ha óvakodnának közlekedni ŐVÉLE, mert Thoth könyve leírja, mely szörnyű árat kell fizetni egyetlen pillantásért. A ‘ki egyszer kilépett volt, nem térhet vissza az mü világunkon túlnani végtelenségből, mivel vagynak ottan setét formák, a’melyek megragadnak és megkötöznek. Az Dolog, a’mely által oldalog az éjen, a gonosz, a’mely szembeszáll az Vénséges Jellel, az Pásztor, a’ki figyelmezve áll minden sírok titkos kapuinál, arról ismerszik, hogy birtokol és gyarapodik aztól, a ‘mi kinől az ottan lakókból: mindeme Setétségek csekélyebbek, mint Ő, A’KI az Kapunál áll: Ő, A’KI általvezeti az meggondolatlant minden világokon túlra, az névtelen zabálók szurdokába. Ő az ‘UMR AT-TAWIL, az Leg-Ősibb,az, ki ÉLETEN TÚLNANINAK íratik lenni.

Emlékek és képzelet formáltak fakón elmosódott körvonalú félképeket a fortyogó káoszban, de Carter tudta, hogy ezek csupán az emlékezet és fantázia termékei. Mégis úgy érezte, nem véletlen, hogy épp ezek a képek épülnek föl öntudatából. Valami szavakba nem foglalható, mérhetetlen, hatalmas dolog az, amely meg akarja mutatni magát olyan jelképekben, amelyeket Carter is képes felfogni, mert nincs földi elme, amely érzékelhetné ennek a külső idő szurdokait és az általunk ismert dimenziókat átitató formának a kiterjedéseit.

Alakzatok és képek zavaros kavalkádja lebegett Carter előtt, amelyek valahogy kapcsolatban voltak a Föld ősi, eónok óta elfeledett múltjával. Szörnyeteg lények haladtak komótosan ép elme számára felfoghatatlan, fantasztikus tájakon, hihetetlen növényzet borította vidékeken, sziklák, hegyek és nem emberi kéz emelte falak között. Voltak városok a tenger alatt, és voltak lakóik; voltak tornyok a hatalmas sivatagokban, ahonnan gömbök, hengerek és névtelen szárnyas lények repültek ki az űrbe, vagy zúdultak onnan alá. Carternek a lélegzete is elállt, noha a képek nem voltak meghatározott kapcsolatban egymással vagy ővele. Neki magának sem volt állandó formája vagy helyzete; ezeket csupán foltokban vetette föl a fantázia rohanó árja.

A Vezető tudott Carter kereséséről és eljöveteléről, ahogy minden másról is, és azzal is tisztában volt, hogy az álmok és titkok kutatója félelem nélkül áll előtte. Semmi rettentő vagy rosszindulatú nem volt kisugárzásában, és Carter azon töprengett egy pillanatig, nem irigységből fakadnak-e az őrült arab borzalmas, istenkáromló célzásai vagy abból a zavaros kívánságból, hogy szerette volna megtenni, amit meg kell most tennie? Vagy talán a Vezető csak azoknak jelent rémületet és rosszindulatot, akik félnek? A sugárzás még mindig tartott, Carter átfordította szavakra.

Carter sejtette, hogy mik, honnan jöttek, és Kit szolgálnak; arról is volt sejtelme, hogy mi az ára szolgálataiknak. Mégis örült, hogy egyetlen félelmetes kockázattal mindent megtud. A kárhozat csak egy szó, gondolta, amelyet azok vagdosnak egymás fejéhez, akik vakságukban mindenkit vádolnak, aki lát, hacsak félszemmel is. Eltűnődött, hogy milyen mérhetetlenül önteltek is azok, akik gonosz Ősöket emlegetnek, mintha bizony Azok megszakítanák örökké tartó álmukat, hogy kitöltsék haragjukat az emberiségen. Mintha a mamut megállna, hogy őrjöngő bosszút álljon egy földigilisztán, gondolta.

A Vezető nem osztozott álmaikban, hanem mintha utasításokat osztogatott volna titokzatos némasággal. Nyilvánvalóan képeket plántált beléjük azokról a dolgokról, amelyekről azt akarta, hogy álmodjanak róluk, és Carter tudta, hogy amint a Vének meglátják a gondolatokat, azok meg fognak nyilatkozni az ő földi szeme előtt is. Amikor az alakok álmai egységes képpé állnak össze, megtörténik a megnyilatkozás és mindent, amire neki szüksége van, megtestesít az összpontosítás.

Most először jött rá, milyen rémítő lehet a tökéletes testi-lelki csend. A korábbi pillanatok sohasem nélkülöztek valamilyen érzékelhető ütemet, még ha csak a Föld dimenzionális kiterjedésének halvány, sejtelmes lüktetését is, most azonban a mélység csöndje takart be mindent. Carter, noha érezte testét, nem hallotta lélegzetét, ‘Umr at-‘Tawil gömbszerűségének fénye megdermedt, nem pulzált tovább. Az alakok dicsfényénél sokkal tündöklőbb, hatalmas ragyogás játszott a szörnyű Vezető csuklyás koponyája körül.

Carter szédelgett, ezerszeres erővel tudatosult benne, hogy elveszítette irányérzékét. A legátláthatatlanabb feketeségnél is feketébbnek tűntek a különös fények, az Ősök pedig mintha iszonyúan messze lettek volna hatszögforma trónusaikon. Ekkor megérezte, hogy mérhetetlen mélységek fölött lebeg, arcát illatosan meleg hullámok csapkodják. Mintha rózsás, tikkasztó tengerben úszott volna, mákonyos bor tengerében, amelynek hullámai tajtékot túrva törnek meg a bronzszín tűz partjain. Nagy félelem töltötte el, mikor félig-meddig látta, hogyan csap ki a hatalmas tengerár távoli partokra. De a csönd pillanata megtört – a hullámok beszédként szóltak fülében, olyan nyelven, amelyben nem volt hang és szó.

És a magasba szökkenő falazaton, amely oly ellenállhatatlanul vonzotta magához Carter tekintetét, most egy titáni ív bukkant föl, hasonlatos ahhoz, amit valaha látni vélt abban a barlangban, a háromdimenziós Föld irreális felszínén. Rájött, hogy az ezüstkulcsot kell használnia – úgy mozgatva, azzal a sohasem tanult, ösztönszerű szertartásossággal, amellyel a Belső Kaput kinyitotta. Rádöbbent, hogy ez az arcát nyaldosó, rózsától ittas tenger nem más, mint annak a szilárd falnak a gyémántkemény anyaga, amely megadja magát varázslatának és az Ősök segítő gondolatörvényének. Még mindig az ösztöntől és a vak elrendeltetéstől vezettetve előre lebegett – át az Utolsó Kapun.

Szédítő zuhanás a csillagközi mérhetetlen szakadékon át – ilyen volt Randolph Carter előrehaladása a fal irdatlan, ciklopi tömegében. Érezte a messzeségből a halálos édesség győzedelmes, isteni hullámzását, ezután nagy szárnyak csapkodását; és hallotta a Földön vagy a Naprendszerben ismeretlen lények ciripelését-morgását. Hátrapillantva nem csupán egy kaput látott, hanem számtalant. Némelyike oly alakzatokat mutatott, amelyeket igyekezett nem megjegyezni.

Ekkor hirtelen sokkal hatalmasabb rettegés fogta el, mint amit az alakzatok láttán érzett, oly rettegés, amely elől nem tudott menekülni, mert önmagával volt kapcsolatos. Még az Első Kapu is meghagyott neki valamennyi szilárdságot, bár nem tudta, milyen most a teste, milyen kapcsolatban van a környezettel, de ez nem zavarta meg önnön egységtudatát. Még mindig Randolph Carter volt, szilárd pont a dimenziók kavargásában. Most, az Utolsó Kapun túl, az emésztő félelem pillanatában rájött, hogy már nem egy személy, hanem sok.

Egyszerre volt több helyen. A Földön, 1883. október hetedikén, egy kisfiú, akit Randolph Carternek hívtak, kilépett a Kígyólyukból a tompa alkonyfénybe, és futott lefelé a sziklás lejtőn, majd az elvadult kerten át Christopher bácsi házához, amely az arkhami hegyekben állt; és mégis, ugyanabban a pillanatban, amely valamiként azonos volt a földi időszámítás szerinti 1928-as évvel, egy elmosódó árny, aki nem kevésbé volt Randolph Carter, ott ült a földi dimenziókon túl az Ősök között egy emelvényen.

Itt, az ismeretlen és formátlan kozmikus mélységben, az Utolsó Kapu mögött, egy harmadik Randolph Carter volt. És valahol másutt, oly jelenségek zűrzavarában, amelyek megszámlálhatatlan tömege és iszonytató sokfélesége az őrület szélére sodorta Cartert, ott is létezett a lények korlátlan káosza, és ő tudta, hogy ezek ugyanannyira azonosak vele, mint ez a megnyilvánulása itt, az Utolsó Kapun túl.

Voltak Carterek minden ismert és feltételezett földtörténeti korból, sőt még korábbi korokból, amelyek meghaladják tudásunkat, sejtésünket, hitünket; voltak emberi és nem emberi, gerinces és gerinctelen, értelemmel bíró és értelem nélküli, állati és növényi Carterek, azonfölül olyan hajmeresztő Carterek, akik egyáltalán nem hasonlítottak földi életformákra, más bolygók, naprendszerek, galaxisok és kozmikus világok életterében; sodródtak világról világra, világegyetemből világegyetembe az örök élet spórái, amelyek mind ő voltak. Néhány villanás álmokat idézett – halványakat, színeseket, egyszerieket, többszörieket -, az álmodással töltött hosszú évekből; és voltak hátborzongatóan, delejesen, már-már iszonytatóan ismerősek, amelyeket földi logikával nem lehetett megmagyarázni.

Randolph Cartert amikor ezzel szembenézett, iszonyú félelem kerítette hatalmába. Azon a vérfagyasztó éjszakán sem félt így, amikor másodmagával bemerészkedett a fogyó hold fényénél egy ősi, rettentő nekropoliszba, ahonnan csak egyikük került elő. Sem halál, sem végzet sem kínszenvedés nem ejt olyan kétségbe, mint az egyéniség elvesztése. Mert egy dolog békés feledkezéssel belemerülni a semmibe, de tudatosan létezni, úgy, hogy mégse tudjuk megkülönböztetni magunkat más lényektől, tudni, hogy nem vagyunk önmagunk – ez a gyötrelem és a rettegés netovábbja.
Tudta, hogy volt valamikor egy bostoni Randolph Carter de nem tudhatta, ez-e az, ez az Utolsó Kapun túli énforgács, vagy valami más? Énje – ha ugyan itt lehet még énről beszélni – megsemmisült, de mégis tudja, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan módon egy légiónyi más énnel azonos. Mintha hirtelen átváltozott volna afféle sokkarú és sokfejű képmássá, amilyeneket az indiai templomokban szoktak kifaragni. Ő pedig töprengve szemlélte ezt a halmazatot, és összezavarodva próbálta elválasztani az eredetit a növekménytől – ha egyáltalán (milyen szörnyű gondolat!) létezik bármilyen eredeti, amit meg lehet különböztetni a többi megtestesüléstől.

És míg e megsemmisítő gondolatokkal vívódott, a kapu mögötti Carter-töredék egyszer csak aláhullott a rettegés mélyének hitt pontról az iszonyat még mélyebb, még feketébb, szorongatóbb szakadékába. Valami külső erő okozta, egy személyiség, amely hirtelen összecsapott vele, körülvette, elárasztotta őt. És nemcsak Carterrel olvadt eggyé, de határos volt minden időkkel és terekkel. Noha nem volt látható képe, egyszerisége és mindenütt jelenvalósága mégis bénítóan félelmetes volt. A Carter-szilánkok nem is képzelték volna, hogy ilyesmi létezhet.

Ez az ijesztő csoda nyomban elsöpörte a szétroncsolt személyiség iszonyatát. Korláttalan lény volt, Minden-egyben és Egy-mindenben, nem pusztán pont az idő-tér kontinuumban, hanem a lét féktelen áradását serkentő erő párja – azé a parttalan áradásé, amely túl van minden fantázián és matematikán. Talán ez volt ama Yog-Sothoth, kit suttogva emlegetnek némely titkos földi kultuszok, e más neveken is imádott istenség, akit Túlnaniként tisztelnek Yuggoth rákszerű lényei, a spirálködök gáznemű agyai pedig lefordíthatatlan jelként ismerik – de a Carter-forgács egyetlen villanásnyi idő alatt rájött, mily sekélyesek és töredékesek ezek az elképzelések.

És most a Lény, az Ősök furcsa hajladozásának, az Első Kapu mögötti rémületes fények villódzásának nem földi ütemére porrá zúzó, perzselő, mennydörgő, csodás hullámokat indított el a Carter-forgács felé, oly hullámokat, melyeknek összpontosító ereje csaknem szétrobbantotta a befogadót. Napok, világok, világegyetemek látszottak tartani a tér ugyanazon pontjába, mintha összeesküdtek volna, hogy egyetlen, ellenállhatatlanul tomboló becsapódásban semmisülnek meg. De a nagyobb félelem mellett eltörpült a kisebb, mert a gyötrelmes hullámok elszigetelték a kapun túli Cartert megszámlálhatatlan hasonmásaitól, és hacsak töredékesen is, visszaadták neki az önazonosság illúzióját. Egy idő után hallószervei számára érthető beszéd alakját öltötték a hullámok, mire Carter rettegése, szorongása csökkenni kezdett. Félelme tiszteletté változott, s ami addig istenkáromlóan rendellenesnek rémlett, most kimondhatatlanul felségesnek tetszett.

– Randolph Carter – vélte hallani -, hajlandó vagyok feltárni előtted a Végső Titkot, hogy lásd azt, ami gyengébb szellemet elpusztíthat. Mégis, mielőtt megpillantanád a titkok alfáját és omegáját, megkapod a szabad választás lehetőségét és ha akarsz, visszatérhetsz a két Kapun át úgy, hogy a Fátyol ott marad a szemed előtt.

Hirtelen elültek a hullámok. Borzongató, félelmetes csönd támadt, tele a pusztulás szellemével. Cartert minden oldalról szorította az űr határtalan kiterjedése, ugyanakkor a kutató tudta, hogy a Lény még ott van. Egy pillanat múlva Carter szavakat gondolt és szellemi lényegüket belevetette a mély szakadékba: – Elfogadom. Nem hátrálok.

Ismét elárasztották a hullámok. Tudta, hogy a Lény meghallotta az üzenetet. Tudás és magyarázat áradt abból a határtalan Szellemből, amely új látóhatárokat nyitott a kereső előtt és a kozmosz nem remélt megértésére készítette fel őt. Elmondta neki, hogy milyen gyermekes és korlátolt a háromdimenziós világ fogalma; végtelenül sok irány létezik még a föl-le, előre-hátra, jobbra-balra mellett. Megmutatta Carternek a földi istenek kicsinységét, talmi voltát, emberi érdekeik, kapcsolataik kicsinyességét, gyűlölködésüket, haragjukat, szerelmeiket, hívságaikat, megmutatta, milyen önző módon követelik a földi istenek az imádatot, az áldozatokat, az ésszerűségnek és a természetnek ellentmondó hitet.

E benyomások zömét Carter szavakként érzékelte, de voltak olyanok is; amelyeket más érzékszerveivel fogott fel. Talán a szemével, talán képzeletével érzékelte, hogy olyan dimenzió-tartományban van, amely elképzelhetetlen az emberi szem és az agy számára. Most már észlelte az őserő örvényének zord árnyékában a teremtés szédítő zuhatagát. Valami felfoghatatlan helyről látta a fantasztikus alakzatokat; fajtáik, méreteik tömege felfoghatatlan volt még az ő élethossziglani titkos stúdiumokon edzett elméje számára is. Kezdett derengeni, miért létezhet egyszerre a gyermek Randolph Carter 1883-ban az arkhami: tanyán, az elmosódott forma a hatszögszerű emelvényen az Első Kapu mögött, a forgács, amely most szembesül a Jelenéssel a feneketlen szakadékban, egyáltalán, valamennyi Carter, akit képzelete vagy érzékszervei jeleznek.

A hullámok erősödtek, mintha jóváhagynák fölismerését, beleillesztenék abba a sokalakú létezésbe, amelynek csupán paránya az ő törmeléknyi létezése. Elmondták neki, hogy minden térbeli alak egy másik dimenzióhoz tartozó alak síkkal történő metszésének következménye, mint ahogy egy négyzetet ki lehet metszeni egy kockából, vagy egy kört egy gömbből. A kocka és a gömb háromdimenziós testek, olyan négydimenziós testekből kimetszve, amelyet az emberek csak sejtéseikben és álmaikban ismerhetnek, amelyek viszont egy ötdimenziós testből vannak kimetszve és így tovább, egészen az őstípus végtelenségének szédítő és elérhetetlen ormáig. Az ember világa és az ember istenei pusztán egy infinitezimális dolog infinitezimális szakaszát jelentik. Ennek az apró egésznek a háromdimenziós fázisát az Első Kapunál érte el, ahol ‘Umr at-Tawil gerjeszti az Ősök álmait. Noha az emberek ezt tekintik valóságnak és a sokdimenziós gondolkodást irreálisnak tartják, épp az ellenkezője az igaz. Amit mi anyagnak és valóságnak vélünk, az árnyék és érzékcsalódás, és amit árnyéknak, érzékcsalódásnak nevezünk, épp az az anyag és valóság.
Az idő mozdulatlan, folytatták a hullámok, nincs kezdete és vége. A mozgás, a változások oka, csupán érzékcsalódás. A valóság is érzékcsalódás, csupán a lények dimenzióközti szűk látóterében jelenik meg, ahol nincsenek olyan dolgok, mint múlt, jelen és jövő. Az emberi gondolatok az időről csupán azzal függnek össze, amit változásnak hívnak és amely maga sem más, mint illúzió. Minden, ami volt, van és lesz, egyszerre létezik.

A hullámok jelentőségteljes csönd után folytatták. Amit a néhány dimenzióra kiterjedő zónák lakói változásnak neveznek, az csupán saját tudatuk működése, amely különböző kozmikus szögekből látja belterjes világukat. Ahogyan a kúp metszésével létrehozott alakokat változtatja a metszés szöge és lesz belőlük kör, ellipszis, parabola, vagy hiperbola, miközben a kúp változatlan marad, ugyanígy tűnik a saját szempontunkból, a kozmikus szögtől függően változásnak a változatlan és végtelen valóság. A belső világok silányka lényei e szögek válfajainak rabszolgái, mivel néhány ritka kivételtől eltekintve nem tudják megtanulni, miként uralkodjanak rajtuk. Csupán a tiltott dolgok néhány tudósa szerez némi fogalmat erről az uralomról, miáltal képesek lesznek meghódítani a teret és a változást. De a Kapun kívüli lények parancsolnak a kozmikus látószögeknek, és akaratuktól függően láthatják töredékes mozaiknak vagy változatlan totalitásnak a mindenséget.

Ismét elültek a hullámok, Carter pedig homályosan és elborzadva kezdte megérteni az elveszett egyéniség talányának hátterét, amitől eleinte annyira iszonyodott. Ösztöne összerakta a kinyilatkoztatás cserepeit, és mind közelebb és közelebb juttatta őt a rejtély megfejtéséhez. Megértette, hogy már az Első Kapu előtt rázúdulhatott volna a félelmetes kinyilatkoztatás és miriádnyi földi alakmásba porlasztotta volna lényét, ha ‘Umr at-Tawil varázslata nem hárítja el, azért, hogy Carter megfelelően használhassa a kulcsot az Utolsó Kapunál. Tisztább tudásért esdekelve gondolathullámokat bocsátott ki, vágyván részletesebben ismerni a kapcsolatot, amely összekötötte különböző aspektusait: azt a töredéket, amely most a Végső Kapu mögött volt, azt, amely még mindig a hatszögszerű emelvényen ült az Első Kapun túl, az 1883-as fiút, az 1928-as férfit, különböző őseit, akik örökségét, énjének védőfalát kialakították, más eonok, más világok névtelen lakóit, akiket a legvégső megértés amaz iszonyú első felvillanásában azonosított. Válaszképpen lassan megindultak a Lény felől a hullámok, megpróbálva világossá tenni azt, ami már-már túl volt a földi elme határain.

Ezek mind meghatározott dimenziók lényeinek sorából származnak, folytatták a hullámok, és nagyságúak egy dimenzión túli tér örök archetípusának megnyilvánulásai csupán. Valamennyi lény: fiú, apa, nagyapa és így tovább, egyáltalán az egyedi lények minden állapota – csecsemő, kisgyermek, kamasz, felnőtt – pusztán egyetlen ugyanannak az archetipikus és örök lénynek a végtelen fázisai közül. Változatait az határozza meg, milyen szögben metszi az öntudatsíkot. Minden kor Randolph Carterei, Randolph Carter valamennyi őse – legyenek emberiek, vagy ember előttiek, földiek és Föld előttiek, mindezek csupán egy végső, örök, téren és időn kívül álló “Carter” változatai, fantom kivetítődések. Minden esetben az határozza meg őket, hogy véletlenül milyen szögben metszi azt a tudatsíkot az őstípus.

A szög apró változása miatt lesz a mai diákból tegnapi gyermek, lesz Randolph Carterből Edmund Carter, a varázsló, aki 1692-ben futott el Salemből az Arkham mögötti hegyekbe, vagy az a Pickman Carter, aki 2169-ben sajátos eszközökkel állítja majd meg az Ausztráliára törő mongol hordákat. Ez a szögmódosulás alakíthat át egy emberi Cartert egy olyan ősibb létezővé, mint amilyenek az Arcturus körül keringő Kythamil kettős bolygóról szálltak alá, hogy benépesítsék az ősi Hyperboreát, és a képlékeny, fekete Tsathogguát imádták. Egy földi Carterből lehet egy távoli előd, egy kimondhatatlan alakú kythamili, vagy még ősibb lény, a galaktika közi Stronti lakója, vagy négydimenziós gáznemű tudat egy régebbi idő-tér kontinuumban, vagy eljövendő növényi agy egy elképzelhetetlen pályán keringő sötét, radioaktív üstökösön – és így tovább, végtelen kozmikus körben.

Az őstípusok, lüktették a hullámok, a Feneketlen Szakadék népéhez tartoznak – formátlan, kimondhatatlan lények, akikről kevés álmodónak van fogalma az alsó világokban. Valamennyiük vezére az a Lény, aki éppen most tanítja Cartert …és aki valójában magának Carternek az őstípusa. Hogy Carter és minden felmenője oly kielégíthetetlen szorgalommal tanulmányozta a tiltott kozmikus talányokat, ez egyenesen abból következik, hogy a Legelső Őstípus leszármazottai. Mert minden világ valamennyi nagy varázslója, gondolkodója, művésze az Őstípus vetülete. (…)

H. P. Lovecraft: Az ezüstkulcs kapuin át (Through the Gates of the Silver Key) 1926
részlet