Tanulási folyamat

A tanító (csak forma nélküli, látó varázsló engedheti meg magának, hogy másokon segítsen, beleértve a tanítást is) soha nem keres tanítványokat, és senki sem folyamodhat tanításért. Mindig valamilyen jel választja ki a tanítványt. A harcosnak, aki tanítóvá válhat, ébernek kell lennie, hogy az esély legkisebb morzsáját is elcsíphesse. Ha megvan a tanítvány, kezdődik a képzés. A tanítónak először azt kell bemutatnia, hogy a világ – amilyennek látjuk, és amiben eszükbe sem jut kételkedni – csak egy nézőpont a számtalan közül, a világ egyik leírása; a tanító minden erőfeszítése arra irányul, hogy ezt bebizonyítsa a tanítványnak. Csakhogy éppen ezt a legnehezebb elfogadni; önelégülten beleragadunk a saját látásmódunkba, ami arra késztet minket, hogy úgy érezzük és úgy tegyünk, mintha mindent tudnánk a világról. A tanítónak a legelső tettétől az a célja, hogy megszüntesse ezt a látásmódot. A varázslók ezt hívják a belső párbeszéd felfüggesztésének, és meggyőződésük, hogy ez a legfontosabb, amit meg kell tanítaniuk.

Ha egyszer felfüggesztjük a belső párbeszédet, azzal egyúttal a világot is megállítjuk. Bizonyos részünket mindig lakat alatt tartjuk, mert félünk tőle, és józan eszünk számára ez olyan, mint egy elmebeteg rokon, akit tömlöcben tartunk. Ha a figyelem eljut oda, hogy ebben a tömlöcben képes lesz valamire fókuszálni, akkor a világ megáll. Azaz amint kiiktattuk a tonálra való figyelmet, a világnak valóban meg kell állnia.

Nem elég csak vágyakozni a már a bölcsőtől tanult látásmód megszüntetésére. Tenni is kell; ezt a gyakorlati feladatot nevezik a járás helyes módjának. Ártalmatlannak és értelmetlennek látszik; ahogy minden más, aminek önmagában is van ereje, a helyes járásmód sem kelti fel a figyelmet. Ez a járás átitatja a tonált, elárasztja. A tonálnak a teremtésre kell fordítania figyelmét. Ez az a figyelem, ami mindenekelőtt megteremti a világ rendjét; a tonálnak tehát figyelemmel kell lennie a világ alkotóelemeire is, hogy belső párbeszédként fenntarthassa a világ látásmódját.

A helyes járásmód ravasz fogás. Az ujjai behajlításával a harcos először a karjára vonja a figyelmet; és amikor úgy pillant a világra, hogy semmire nem néz közvetlenül, hanem tekintetével egyszerre felöleli a lábától induló és a horizont fölött végződő vonalat, a szó szoros értelmében elárasztja adatokkal a tonálját. A tonál képtelen beszélgetni önmagával, ha megszakad a közvetlen kapcsolata a leírásának az alkotóelemeivel, és ilyenformán elcsendesedik az ember. Ebben az állapotban a szem olyan részleteket is felfedez, amelyek a szokványos látás számára túlságosan röpkék.

A helyes járásmód mellett a tanítónak meg kell tanítania a tanítványát egy még nehezebben megfogható lehetőségre: hogy az eredmény elvárása nélkül cselekedjünk – cselekedni magáért a cselekvés kedvéért.

Ám a varázslók világához a belső párbeszéd felfüggesztése az igazi kulcs, az összes többi csak támasz; az a feladatuk, hogy felgyorsítsák ezt a folyamatot. Két alapvető technika segíti ezt a folyamatot: a személyes történet eltörlése és az álmodás. Végletesen pusztító lenne ennek a két eljárásnak a hatása, ha a maguk teljességében gyakorolnák, ezért a tanító nem engedheti semmilyen szélsőségbe belemerülni a tanítványát. A mértékletességet és az erőt minden tanítványnak el kell sajátítania.

A személyes történet eltörlésére vannak módszerek: az önhittség elvesztése, a felelősség vállalása és a halál tanácsadóként alkalmazása. Az önsajnálat borzasztóan terhes megfigyelője minden cselekedetnek. Mindig ott lapul a dühvel együtt, készen arra, hogy tanácsot adjon. A harcos viszont sokkal illetékesebb tanácsadóként tekinti a halált. A személyes történet eltörlése és a velejáró három eljárás a varázslók eszköze, amellyel megváltoztatják a tonál sziget elemeinek a homlokzatát. Ugyanis a tonál szigetének egyetlen eleme sem távolítható el, de az elemek használata módosítható. Így a korábban fontos elemeknek a harcos másodlagos helyet jelöl ki.

Az erő növényeknek ugyanaz a hatása a tonálra, mint a helyes járásmódnak, de nagyon pazarlóak. Kimondhatatlan károkat okoznak a testnek. Az erő-növények megrázzák a tonált, és az egész sziget szilárdságát fenyegetik. A tanítvány ilyenkor visszavonul, és bölcsen teszi; szabadulni akar az egész kellemetlenségtől. A tanítványnak választania kell a harcos világa és a saját mindennapi világa között.

Az eljárás módszerét az erő határozza meg. Az erőnövények közvetlenül a naguálhoz vezetik a tanítványt, s ennek egyik oldala a szövetséges. Mi kizárólag az értelem közepén működünk, tekintet nélkül arra, kik vagyunk, és honnan jöttünk. Az értelem természetesen mindenről számot tud adni, ami a világlátásának a keretein belül történik. A szövetséges viszont olyasmi, ami kívül esik az értelem birodalmán. Csak az akarat középpontjában figyelhető meg, ha szünetel a mindennapi látásmódunk; ilyenformán tulajdonképpen maga a naguál.

A varázslók azonban megtanulhatják sokkal bonyolultabb módon észlelni a szövetségest, és közben túlságosan mélyre merülnek az új látásmódba. Így soha nem törik át szédületes látáskörük határait, soha nem érik el önmaguk teljességét, ezzel azonban tökéletesen tisztában vannak. Pontosan tudják, hogy lekésték a hajót, és csak halálukkor tárul föl számukra a teljes titok. Csak akkor érkezik meg az ember az igazi világhoz, ha szembeállít egymással kétféle látásmódot, és át tud járni közöttük. Az ember akkor érkezhet meg önmaga teljességéhez, ha valóban megérti, hogy a világ pusztán egyfajta látásmód, függetlenül attól, hogy ez a látásmód hétköznapi emberé vagy varázslóé.

A tudás útja

A tudás útjára nem jókedvéből lép az ember. Valami rákényszeríti. A tudás útján valamivel mindig harcban állunk, valamit mindig kerülünk, valamire mindig készülünk. Ez a valami pedig mindig megmagyarázhatatlan, hatalmasabb és erőteljesebb, mint mi magunk. A világ telis-tele van rémületes dolgokkal, mi pedig esetlen teremtmények vagyunk, megmagyarázhatatlan, ellenállhatatlan erőkkel körülvéve. Az átlagember tudatlanságában azt hiszi, hogy az erők megmagyarázhatók és megváltoztathatók; azt ugyan nem tudja, pontosan hogyan, de arra számít, előbb vagy utóbb az emberiség képes lesz erre. A varázsló azonban nem így gondolkodik, hanem arra törekszik, hogy önmagát az erők irányába fordítva, felhasználja őket. Ennyi a trükkje. A többi már gyerekjáték.

A varázsló alig jobb, mint az átlagember. A varázslástól nem fog jobb életet élni – sőt, mondhatni, a varázslás akadályozza; kényelmetlenné és veszélyessé teszi életét. Azzal, hogy megnyitja magát a tudás számára, a varázsló még az átlagembernél is sebezhetőbbé válik. Az egyik oldalról az emberek gyűlöletét kell elszenvednie, akik félnek tőle, és az életére törnek, a másik oldalról még nagyobb veszélyt jelentenek számára azok a megmagyarázhatatlan és ellenállhatatlan erők, melyek születésétől fogva kísérnek minden emberi lényt. Az emberektől elszenvedett sebek vitathatatlanul fájdalmasak, de semmik ahhoz a szenvedéshez képest, amelyet egy szövetséges okozhat. Azzal, hogy megnyitja magát a tudás számára, a varázsló az erők zsákmánya lesz, és egyetlen eszköze van az egyensúly megőrzésére: akarata. Vagyis harcosként kell éreznie és cselekednie. Még egyszer: csak a harcos maradhat életben a tudás útján. A harcoslét ereje amiből a varázsló jobb életet kovácsolhat.

Erő

Komoly mellékhatással jár, ha elérhetővé válunk az erőnek. Az erő pusztító hatalom, mely könnyen vezethet a halálunkhoz, így hát óvatosan kell vele bánni. Csak módszeresen, ám igen óvatosan válhatunk elérhetővé számára.

A tonál

A harcos képzésének egyik fő célja véget vetni a tonál elképedésének, amíg a harcos olyan folyékony nem lesz, hogy bármit be tud fogadni, de eközben egyetlen pillanatra sem teszi a magáévá.

Vigyázó figyelem

A felnőtt emberi lényeknek a növekedés folyamatában megérlelt tudatát többé már nem nevezhetjük tudomásnak, mivel felnőttkorra a tudomás olyan feszült és összefonódott valamivé válik, amit a látók vigyázó figyelemnek neveznek. Az emberi lények növekedésének egy adott időpontjában a fényszövedékükön belül nagyon fényessé válik egy emanációs sáv, amely egyre jobban fölizzik, ahogy az emberi lények egyre több tapasztalatra tesznek szert. Egyes esetekben olyan drámai ez az izzás, hogy a sáv összeolvad a külső emanációkkal. A tudomás csak alapanyag, s a vigyázó figyelem a tudomás érlelésének végterméke. A vigyázó figyelem az élet által befogott és fölnövelt tudomás.

A vigyázó figyelem a legnagyszerűbb dolog, amelyet az ember képes elérni az életében: a nyers, állati tudomásból fejlődik ki, és mindaddig növelhető, amíg át nem fogja az ember számára adott lehetőségek teljes körét.

Az emberi lények számára a vigyázó figyelemnek három típusa létezik. Az első vigyázó figyelem az állati tudomás, amely a tapasztalat során a mindennapi világ megszámlálhatatlanul sok vonatkozását követni képes, összefonódott, finom és végtelenül törékeny képességé fejlődik. Más szóval, mindaz, amit csak képes elgondolni az ember, az első vigyázó figyelem része. Az első vigyázó figyelem mindaz, ami – átlagemberként – mi magunk vagyunk. Mivel az első vigyázó figyelem ilyen abszolút mértékben uralkodik az életünk felett, az átlagembernek nincs értékesebb tulajdona. Talán ez az egyetlen, ami a miénk.

Az első vigyázó figyelem a tudomás végtelen mértékben fölizzított parazsa mégiscsak olyan parázsdarab, amely – hogy úgy mondjuk – a fényszövedék felszínéhez van rögzítve. Ez a parázsdarab fogja át az ismert világot. A második vigyázó figyelem viszont a tudomás felizzásának sokkal bonyolultabb és különösebb állapota, amely már az ismeretlenre vonatkozik, és akkor jön létre, amikor használni kezdjük az ember fényszövedékén belüli emanációkat. A második vigyázó figyelmet bal oldali tudomásnak is szokták nevezni. Olyan nagy kiterjedése van, amekkorát egyáltalán el tudunk képzelni; szinte végtelen. Ez a tartomány olyan kusza és olyan bizarr ingovány, hogy csakis a legszigorúbb feltételek mellett lehet odamerészkedni. Végtelenül könnyű ide belépni, s az itteni világ szinte ellenállhatatlanul csábító.

A harmadik vigyázó figyelem állapotát akkor érjük el, ha a tudomás parazsa belülről izzó tűzzé válik, amely nem csupán egyetlen sávot izzít fel, hanem a Sasnak az ember szövedékében rejtőző valamennyi emanációját egyidejűleg. A halál pillanatában valamennyi emberi lény belép a megismerhetetlenbe, és egyesek még a harmadik vigyázó figyelem állapotát is megélik, de csak nagyon-nagyon rövid ideig, és kizárólag azért, hogy megtisztítsák a Sas eledelét. Az emberi lények legnagyobb teljesítménye az, hogy eljussanak a vigyázó figyelemnek erre a szintjére, miközben megtartják életerejüket, anélkül hogy testetlenné vált tudomás lenne belőlük, amely fényvillanásként halad a Sas csőre felé, hogy felfalattassék.

A tudomás művészete

A látókra hatalmas ellenségek leselkednek, akik képesek megrendíteni eltökéltségüket, összekuszálni céljaikat és elvenni tőlük az erejüket; ezeket az ellenségeket maga a tudás örvénye teremti a köznapi élet szerves részét képező tunyasággal, lustasággal és önhittséggel együtt. A tudomás művészete ezeknek az ellenségeknek a legyűrésére jött létre. Ebből alakult ki a rejtőzködés, a szántszándék és az álmodás művészete.

A rejtőzködés származására nézve szerény és nem várt adomány, amely abból a megfigyelésből indult ki, hogy ha egy harcos tartósan számára szokatlan módon kénytelen viselkedni, a fényszövedékén belül nem használt emanációk kezdenek el izzani, és a gyűjtőpontja szelíden, harmonikusan, szinte észrevétlenül elmozdul. E megfigyelés alapján a harcosnak módszeresen kell irányítania a viselkedését, ez a gyakorlat a rejtőzködés művészete. A rejtőzködés az emberekkel szemben egy bizonyos sajátos magatartással jár, amelyet rejtett vagy álcázott viselkedésnek is tekinthetünk. Ezzel az eljárással már józanul és gyümölcsözően tud foglalkozni a harcos az ismert világgal. Folyamatos gyakorlással elérhető, hogy a gyűjtőpontot egyenletesen lehet mozgatni. Rejtelmesnek látszik, de a rejtőzködés igazándiból nem más, mint az emberekkel való viselkedés.

Az akarat vak, személytelen, szüntelen energiakitörés, amelytől úgy viselkedünk, ahogyan. Az akarat miatt észleljük a közönséges világot olyannak, amilyen, és közvetve ennek az észlelésnek az ereje által, az akarat miatt helyezkedik el a gyűjtőpont a szokványos helyen. Az emanációk beigazulása szüntelenül megújuló folyamat, mert az észlelést csak így érezzük folyamatosnak. Hogy a igazulást minden alkalommal olyan frissé lehessen tenni, hogy képes legyen élő világot alkotni, a beigazulásokból eredő energiakitörések mindig más pályára kerülnek, ahol véletlen ráismeréseket erősítenek meg. Az akarat, a beigazulás és a ráismerés energiájának céltudatos kalauzolása a szántszándék.

A fennálló életkörülmények között a rejtőzködés csak egészen kis mértékben tolja el a gyűjtőpontot. A lehető legnagyobb hatás eléréséhez eszményi környezetet kell találni a rejtőzködéshez; nagy hatalmú zsarnokokat. Az ilyen helyek felkutatása nagyon nehéz, szinte már elviselhetetlen tehertétel. A gyűjtőpont eltolásának van egy másik módja is: az álmodás. A harcosoknak meg kell tanulniuk ébren álmodni – vagyis akkor, amikor normál tudatállapotban vannak. Az álomban a gyűjtőpont a legtermészetesebb módon egy kicsit eltolódik a bal oldalba.

Amikor az ember alszik, a gyűjtőpont tulajdonképpen ellazul, és mindenféle nem használt emanációt izzít fel. Az álom feletti uralmat nevezzük álmodásnak, másképpen: az álmodó test kezelésének művészetének. Az eltolódás uralma nem azt jelenti, hogy irányítanánk ezt az eltolódást, hanem azt, hogy abban a helyzetben rögzítjük a gyűjtőpontot, ahová az álom során természetesen, magától vándorol. Az álmodóknak nagyon kényes egyensúlyt kell tudniuk megtalálni, mivel az álmokba az álmodó nem tud tudatosan beavatkozni, sem parancsolni nekik, mégis a gyűjtőpont eltolódásának az álmodó parancsának kell engedelmeskednie. Ez az ellentmondás ésszel nem oldható fel, a gyakorlatban mégis meg kell oldani.

Az álmodás rendkívül veszélyes, és az álmodók nagyon sebezhetőek. Azért veszélyes, mert az álmodás hatalma ésszel felmérhetetlen; s azért teszi az álmodókat sebezhetővé, mert kiszolgáltatja őket a beigazulás, a ráismerés felfoghatatlan erejének. Normál tudatállapotunkban megszámlálhatatlanul sok védekező eszközünk van, amely megóv bennünket a nem használt emanációk erejétől, amelyek az álmodás során hirtelen beugranak.

Az álmodás során valóban nincs mód a gyűjtőpont mozgásának irányítására; az álmodást kizárólag az álmodó belső ereje vagy gyöngesége diktálja. Ha a harcos erősödés helyett álmodik, elgyöngül; kényszeres, szeszélyes emberré válik. Ahhoz, hogy a harcos éljen az álmodás módszerével, el akarván kerülni az álmodás gyalázatos hatásait, ki kell alakítania egy bonyolult és gazdag viselkedési rendszert, a harcos útját, másképpen a harcos ösvényét.

–

Forrás: Carlos Castaneda könyvei