A jó és a rossz

Sok ember egymaga dönt arról hogy mi a jó és mi a rossz. De ha a te véleményed nem egyezik a szomszédodéval, az vitához vezet. Háborúk törnek ki azért, mert mindenki Istent akar játszani. De az emberi faj nem erre lett teremtve.

The shack (A viskó)

Üvöltés

Mindannyian hátrahagyottak vagyunk és mindannyian hátrahagyunk másokat. Vagy így, vagy úgy. Az emberek a legnagyobb jó szándékkal mondogatják egymásnak, hogy lépj tovább, majd az idő mindent begyógyít. De létezik olyan veszteség is, amelyet az idő csak elmélyít, megfeketít és beleéget a személyiségedbe az évekkel. Tudsz élni vele, tudsz mosolyogni, tudsz újra boldog lenni, de illúziókba már nem ringatod magad, hisz tudod jól, hogy néha a felszínre tör és el akar nyelni. Az embert nem csak a sikerei és nem csak a boldog pillanatai formálják. Az emlékeink szépíthetik a múltat és törölhetnek bejegyzéseket, építhetünk színházakat magunk köré és viselhetünk ezerféle álarcot, hogy megtévesszük a körülöttünk állókat, a jelképes közönségünket, de összességében nem teszünk ezzel mást, csupán láncra verjük a bennünk lévő szörnyeteget. Mert félünk elengedni azt és elszakadni tőle. Pedig a láncra vert szörnyeteg mindig a legdühösebb, legveszélyesebb. Ezért üvöltünk legbelül mind.

Retroshock: A hátrahagyottak (részlet)

Légy

A kis légy, aki hajnalban születik, és napnyugtakor meghal, nem értheti meg, mit jelent ez a szó: éjszaka.

Robert Merle: Madrapur

Randolph Carter

(…) Carter csak azt tudta, hogy át akar jutni a sorompón álmainak határtalan földjére, azokba a mélységekbe, ahol minden kiterjedés felolvad az abszolútumban. Ami ezután történt, azt alig lehet szavakba foglalni. Tele volt paradoxonokkal, ellentmondásokkal, rendellenességekkel, amelyeknek nincs helye az éber életben, de amelyek megtöltik legfantasztikusabb álmainkat és magától értetődően eltűnnek, amikor visszatérünk a korlátozott okszerűség és háromdimenziós:logika szűk, merev, objektív világába.

Az első mozdulattól és szótagtól érezni lehetett valamilyen furcsa, félelmes változás kisugárzását, a tér-idő kiszámíthatatlan zavarait és turbulenciáit, noha az egészben nyoma sem volt annak, amit mi mozgásnak vagy időtartamnak ismerünk. Az olyan dolgok, mint kor és hely, észrevehetetlenül elveszítették jelentésüket. Előző nap Randolph Carter csodálatos módon átugrotta az évek szakadékát. Már nem volt különbség férfi és fiú között. Csak Randolph Carter létezett, a lény, bizonyos képek összessége, amely elvesztette minden kapcsolatát a földi képekkel és körülményeikkel. Egy pillanattal korábban még egy belső barlangban állt, amelyben egy hatalmas ív, egy gigantikus faragott kéz sejlett a túlsó falon. Most nem érzékelte sem a barlangot, sem annak hiányát; sem a falat, sem a fal hiányát: Csupán a – nem annyira vizuális, mint tudati – benyomások áradata létezett, amelyben egy Randolph Carter nevű lény mindent érzékelt, megjegyzett, amit a tudata fölvetett, anélkül, hogy tudatosult volna benne, miként teszi.

Mire véget ért a szertartás, Carter tudta, hogy olyan helyen és időben van, amelyről nem tud a földi geográfia vagy történetírás. Kinyitott egy kaput – igazából nem az Utolsót, de az egyiket, amely a Földről és az időből vezet egy időn kívül eső földi dimenzióba, ahonnan ijesztően és veszedelmesen nyílik az Utolsó Kapu a minden földeken, világegyetemeken, minden anyagon túl eső Végső Őrre.

Kell lennie egy Vezetőnek, egy iszonytatónak; valakinek, aki évmillióknak előtte élt a Földön, akkor, amikor még senki sem álmodott az emberről, amikor elfelejtett alakok emeltek a gőzölgő bolygón különös városokat, melyek legutolsójának omladékai között az első emlősök játszadoztak. Carternek eszébe jutott, hogyan vázolja a szörnyű Necronomicon elmosódottan, vérfagyasztóan ennek a Vezetőnek az alakját.

És ámbátor találkoznak olyanok – írja az őrült arab – a ‘kik bé mernek pillantani az Fátyol mögé és elfogadják ŐT vezetőjükül, bölcsebb lenne, ha óvakodnának közlekedni ŐVÉLE, mert Thoth könyve leírja, mely szörnyű árat kell fizetni egyetlen pillantásért. A ‘ki egyszer kilépett volt, nem térhet vissza az mü világunkon túlnani végtelenségből, mivel vagynak ottan setét formák, a’melyek megragadnak és megkötöznek. Az Dolog, a’mely által oldalog az éjen, a gonosz, a’mely szembeszáll az Vénséges Jellel, az Pásztor, a’ki figyelmezve áll minden sírok titkos kapuinál, arról ismerszik, hogy birtokol és gyarapodik aztól, a ‘mi kinől az ottan lakókból: mindeme Setétségek csekélyebbek, mint Ő, A’KI az Kapunál áll: Ő, A’KI általvezeti az meggondolatlant minden világokon túlra, az névtelen zabálók szurdokába. Ő az ‘UMR AT-TAWIL, az Leg-Ősibb,az, ki ÉLETEN TÚLNANINAK íratik lenni.

Emlékek és képzelet formáltak fakón elmosódott körvonalú félképeket a fortyogó káoszban, de Carter tudta, hogy ezek csupán az emlékezet és fantázia termékei. Mégis úgy érezte, nem véletlen, hogy épp ezek a képek épülnek föl öntudatából. Valami szavakba nem foglalható, mérhetetlen, hatalmas dolog az, amely meg akarja mutatni magát olyan jelképekben, amelyeket Carter is képes felfogni, mert nincs földi elme, amely érzékelhetné ennek a külső idő szurdokait és az általunk ismert dimenziókat átitató formának a kiterjedéseit.

Alakzatok és képek zavaros kavalkádja lebegett Carter előtt, amelyek valahogy kapcsolatban voltak a Föld ősi, eónok óta elfeledett múltjával. Szörnyeteg lények haladtak komótosan ép elme számára felfoghatatlan, fantasztikus tájakon, hihetetlen növényzet borította vidékeken, sziklák, hegyek és nem emberi kéz emelte falak között. Voltak városok a tenger alatt, és voltak lakóik; voltak tornyok a hatalmas sivatagokban, ahonnan gömbök, hengerek és névtelen szárnyas lények repültek ki az űrbe, vagy zúdultak onnan alá. Carternek a lélegzete is elállt, noha a képek nem voltak meghatározott kapcsolatban egymással vagy ővele. Neki magának sem volt állandó formája vagy helyzete; ezeket csupán foltokban vetette föl a fantázia rohanó árja.

A Vezető tudott Carter kereséséről és eljöveteléről, ahogy minden másról is, és azzal is tisztában volt, hogy az álmok és titkok kutatója félelem nélkül áll előtte. Semmi rettentő vagy rosszindulatú nem volt kisugárzásában, és Carter azon töprengett egy pillanatig, nem irigységből fakadnak-e az őrült arab borzalmas, istenkáromló célzásai vagy abból a zavaros kívánságból, hogy szerette volna megtenni, amit meg kell most tennie? Vagy talán a Vezető csak azoknak jelent rémületet és rosszindulatot, akik félnek? A sugárzás még mindig tartott, Carter átfordította szavakra.

Carter sejtette, hogy mik, honnan jöttek, és Kit szolgálnak; arról is volt sejtelme, hogy mi az ára szolgálataiknak. Mégis örült, hogy egyetlen félelmetes kockázattal mindent megtud. A kárhozat csak egy szó, gondolta, amelyet azok vagdosnak egymás fejéhez, akik vakságukban mindenkit vádolnak, aki lát, hacsak félszemmel is. Eltűnődött, hogy milyen mérhetetlenül önteltek is azok, akik gonosz Ősöket emlegetnek, mintha bizony Azok megszakítanák örökké tartó álmukat, hogy kitöltsék haragjukat az emberiségen. Mintha a mamut megállna, hogy őrjöngő bosszút álljon egy földigilisztán, gondolta.

A Vezető nem osztozott álmaikban, hanem mintha utasításokat osztogatott volna titokzatos némasággal. Nyilvánvalóan képeket plántált beléjük azokról a dolgokról, amelyekről azt akarta, hogy álmodjanak róluk, és Carter tudta, hogy amint a Vének meglátják a gondolatokat, azok meg fognak nyilatkozni az ő földi szeme előtt is. Amikor az alakok álmai egységes képpé állnak össze, megtörténik a megnyilatkozás és mindent, amire neki szüksége van, megtestesít az összpontosítás.

Most először jött rá, milyen rémítő lehet a tökéletes testi-lelki csend. A korábbi pillanatok sohasem nélkülöztek valamilyen érzékelhető ütemet, még ha csak a Föld dimenzionális kiterjedésének halvány, sejtelmes lüktetését is, most azonban a mélység csöndje takart be mindent. Carter, noha érezte testét, nem hallotta lélegzetét, ‘Umr at-‘Tawil gömbszerűségének fénye megdermedt, nem pulzált tovább. Az alakok dicsfényénél sokkal tündöklőbb, hatalmas ragyogás játszott a szörnyű Vezető csuklyás koponyája körül.

Carter szédelgett, ezerszeres erővel tudatosult benne, hogy elveszítette irányérzékét. A legátláthatatlanabb feketeségnél is feketébbnek tűntek a különös fények, az Ősök pedig mintha iszonyúan messze lettek volna hatszögforma trónusaikon. Ekkor megérezte, hogy mérhetetlen mélységek fölött lebeg, arcát illatosan meleg hullámok csapkodják. Mintha rózsás, tikkasztó tengerben úszott volna, mákonyos bor tengerében, amelynek hullámai tajtékot túrva törnek meg a bronzszín tűz partjain. Nagy félelem töltötte el, mikor félig-meddig látta, hogyan csap ki a hatalmas tengerár távoli partokra. De a csönd pillanata megtört – a hullámok beszédként szóltak fülében, olyan nyelven, amelyben nem volt hang és szó.

És a magasba szökkenő falazaton, amely oly ellenállhatatlanul vonzotta magához Carter tekintetét, most egy titáni ív bukkant föl, hasonlatos ahhoz, amit valaha látni vélt abban a barlangban, a háromdimenziós Föld irreális felszínén. Rájött, hogy az ezüstkulcsot kell használnia – úgy mozgatva, azzal a sohasem tanult, ösztönszerű szertartásossággal, amellyel a Belső Kaput kinyitotta. Rádöbbent, hogy ez az arcát nyaldosó, rózsától ittas tenger nem más, mint annak a szilárd falnak a gyémántkemény anyaga, amely megadja magát varázslatának és az Ősök segítő gondolatörvényének. Még mindig az ösztöntől és a vak elrendeltetéstől vezettetve előre lebegett – át az Utolsó Kapun.

Szédítő zuhanás a csillagközi mérhetetlen szakadékon át – ilyen volt Randolph Carter előrehaladása a fal irdatlan, ciklopi tömegében. Érezte a messzeségből a halálos édesség győzedelmes, isteni hullámzását, ezután nagy szárnyak csapkodását; és hallotta a Földön vagy a Naprendszerben ismeretlen lények ciripelését-morgását. Hátrapillantva nem csupán egy kaput látott, hanem számtalant. Némelyike oly alakzatokat mutatott, amelyeket igyekezett nem megjegyezni.

Ekkor hirtelen sokkal hatalmasabb rettegés fogta el, mint amit az alakzatok láttán érzett, oly rettegés, amely elől nem tudott menekülni, mert önmagával volt kapcsolatos. Még az Első Kapu is meghagyott neki valamennyi szilárdságot, bár nem tudta, milyen most a teste, milyen kapcsolatban van a környezettel, de ez nem zavarta meg önnön egységtudatát. Még mindig Randolph Carter volt, szilárd pont a dimenziók kavargásában. Most, az Utolsó Kapun túl, az emésztő félelem pillanatában rájött, hogy már nem egy személy, hanem sok.

Egyszerre volt több helyen. A Földön, 1883. október hetedikén, egy kisfiú, akit Randolph Carternek hívtak, kilépett a Kígyólyukból a tompa alkonyfénybe, és futott lefelé a sziklás lejtőn, majd az elvadult kerten át Christopher bácsi házához, amely az arkhami hegyekben állt; és mégis, ugyanabban a pillanatban, amely valamiként azonos volt a földi időszámítás szerinti 1928-as évvel, egy elmosódó árny, aki nem kevésbé volt Randolph Carter, ott ült a földi dimenziókon túl az Ősök között egy emelvényen.

Itt, az ismeretlen és formátlan kozmikus mélységben, az Utolsó Kapu mögött, egy harmadik Randolph Carter volt. És valahol másutt, oly jelenségek zűrzavarában, amelyek megszámlálhatatlan tömege és iszonytató sokfélesége az őrület szélére sodorta Cartert, ott is létezett a lények korlátlan káosza, és ő tudta, hogy ezek ugyanannyira azonosak vele, mint ez a megnyilvánulása itt, az Utolsó Kapun túl.

Voltak Carterek minden ismert és feltételezett földtörténeti korból, sőt még korábbi korokból, amelyek meghaladják tudásunkat, sejtésünket, hitünket; voltak emberi és nem emberi, gerinces és gerinctelen, értelemmel bíró és értelem nélküli, állati és növényi Carterek, azonfölül olyan hajmeresztő Carterek, akik egyáltalán nem hasonlítottak földi életformákra, más bolygók, naprendszerek, galaxisok és kozmikus világok életterében; sodródtak világról világra, világegyetemből világegyetembe az örök élet spórái, amelyek mind ő voltak. Néhány villanás álmokat idézett – halványakat, színeseket, egyszerieket, többszörieket -, az álmodással töltött hosszú évekből; és voltak hátborzongatóan, delejesen, már-már iszonytatóan ismerősek, amelyeket földi logikával nem lehetett megmagyarázni.

Randolph Cartert amikor ezzel szembenézett, iszonyú félelem kerítette hatalmába. Azon a vérfagyasztó éjszakán sem félt így, amikor másodmagával bemerészkedett a fogyó hold fényénél egy ősi, rettentő nekropoliszba, ahonnan csak egyikük került elő. Sem halál, sem végzet sem kínszenvedés nem ejt olyan kétségbe, mint az egyéniség elvesztése. Mert egy dolog békés feledkezéssel belemerülni a semmibe, de tudatosan létezni, úgy, hogy mégse tudjuk megkülönböztetni magunkat más lényektől, tudni, hogy nem vagyunk önmagunk – ez a gyötrelem és a rettegés netovábbja.
Tudta, hogy volt valamikor egy bostoni Randolph Carter de nem tudhatta, ez-e az, ez az Utolsó Kapun túli énforgács, vagy valami más? Énje – ha ugyan itt lehet még énről beszélni – megsemmisült, de mégis tudja, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan módon egy légiónyi más énnel azonos. Mintha hirtelen átváltozott volna afféle sokkarú és sokfejű képmássá, amilyeneket az indiai templomokban szoktak kifaragni. Ő pedig töprengve szemlélte ezt a halmazatot, és összezavarodva próbálta elválasztani az eredetit a növekménytől – ha egyáltalán (milyen szörnyű gondolat!) létezik bármilyen eredeti, amit meg lehet különböztetni a többi megtestesüléstől.

És míg e megsemmisítő gondolatokkal vívódott, a kapu mögötti Carter-töredék egyszer csak aláhullott a rettegés mélyének hitt pontról az iszonyat még mélyebb, még feketébb, szorongatóbb szakadékába. Valami külső erő okozta, egy személyiség, amely hirtelen összecsapott vele, körülvette, elárasztotta őt. És nemcsak Carterrel olvadt eggyé, de határos volt minden időkkel és terekkel. Noha nem volt látható képe, egyszerisége és mindenütt jelenvalósága mégis bénítóan félelmetes volt. A Carter-szilánkok nem is képzelték volna, hogy ilyesmi létezhet.

Ez az ijesztő csoda nyomban elsöpörte a szétroncsolt személyiség iszonyatát. Korláttalan lény volt, Minden-egyben és Egy-mindenben, nem pusztán pont az idő-tér kontinuumban, hanem a lét féktelen áradását serkentő erő párja – azé a parttalan áradásé, amely túl van minden fantázián és matematikán. Talán ez volt ama Yog-Sothoth, kit suttogva emlegetnek némely titkos földi kultuszok, e más neveken is imádott istenség, akit Túlnaniként tisztelnek Yuggoth rákszerű lényei, a spirálködök gáznemű agyai pedig lefordíthatatlan jelként ismerik – de a Carter-forgács egyetlen villanásnyi idő alatt rájött, mily sekélyesek és töredékesek ezek az elképzelések.

És most a Lény, az Ősök furcsa hajladozásának, az Első Kapu mögötti rémületes fények villódzásának nem földi ütemére porrá zúzó, perzselő, mennydörgő, csodás hullámokat indított el a Carter-forgács felé, oly hullámokat, melyeknek összpontosító ereje csaknem szétrobbantotta a befogadót. Napok, világok, világegyetemek látszottak tartani a tér ugyanazon pontjába, mintha összeesküdtek volna, hogy egyetlen, ellenállhatatlanul tomboló becsapódásban semmisülnek meg. De a nagyobb félelem mellett eltörpült a kisebb, mert a gyötrelmes hullámok elszigetelték a kapun túli Cartert megszámlálhatatlan hasonmásaitól, és hacsak töredékesen is, visszaadták neki az önazonosság illúzióját. Egy idő után hallószervei számára érthető beszéd alakját öltötték a hullámok, mire Carter rettegése, szorongása csökkenni kezdett. Félelme tiszteletté változott, s ami addig istenkáromlóan rendellenesnek rémlett, most kimondhatatlanul felségesnek tetszett.

– Randolph Carter – vélte hallani -, hajlandó vagyok feltárni előtted a Végső Titkot, hogy lásd azt, ami gyengébb szellemet elpusztíthat. Mégis, mielőtt megpillantanád a titkok alfáját és omegáját, megkapod a szabad választás lehetőségét és ha akarsz, visszatérhetsz a két Kapun át úgy, hogy a Fátyol ott marad a szemed előtt.

Hirtelen elültek a hullámok. Borzongató, félelmetes csönd támadt, tele a pusztulás szellemével. Cartert minden oldalról szorította az űr határtalan kiterjedése, ugyanakkor a kutató tudta, hogy a Lény még ott van. Egy pillanat múlva Carter szavakat gondolt és szellemi lényegüket belevetette a mély szakadékba: – Elfogadom. Nem hátrálok.

Ismét elárasztották a hullámok. Tudta, hogy a Lény meghallotta az üzenetet. Tudás és magyarázat áradt abból a határtalan Szellemből, amely új látóhatárokat nyitott a kereső előtt és a kozmosz nem remélt megértésére készítette fel őt. Elmondta neki, hogy milyen gyermekes és korlátolt a háromdimenziós világ fogalma; végtelenül sok irány létezik még a föl-le, előre-hátra, jobbra-balra mellett. Megmutatta Carternek a földi istenek kicsinységét, talmi voltát, emberi érdekeik, kapcsolataik kicsinyességét, gyűlölködésüket, haragjukat, szerelmeiket, hívságaikat, megmutatta, milyen önző módon követelik a földi istenek az imádatot, az áldozatokat, az ésszerűségnek és a természetnek ellentmondó hitet.

E benyomások zömét Carter szavakként érzékelte, de voltak olyanok is; amelyeket más érzékszerveivel fogott fel. Talán a szemével, talán képzeletével érzékelte, hogy olyan dimenzió-tartományban van, amely elképzelhetetlen az emberi szem és az agy számára. Most már észlelte az őserő örvényének zord árnyékában a teremtés szédítő zuhatagát. Valami felfoghatatlan helyről látta a fantasztikus alakzatokat; fajtáik, méreteik tömege felfoghatatlan volt még az ő élethossziglani titkos stúdiumokon edzett elméje számára is. Kezdett derengeni, miért létezhet egyszerre a gyermek Randolph Carter 1883-ban az arkhami: tanyán, az elmosódott forma a hatszögszerű emelvényen az Első Kapu mögött, a forgács, amely most szembesül a Jelenéssel a feneketlen szakadékban, egyáltalán, valamennyi Carter, akit képzelete vagy érzékszervei jeleznek.

A hullámok erősödtek, mintha jóváhagynák fölismerését, beleillesztenék abba a sokalakú létezésbe, amelynek csupán paránya az ő törmeléknyi létezése. Elmondták neki, hogy minden térbeli alak egy másik dimenzióhoz tartozó alak síkkal történő metszésének következménye, mint ahogy egy négyzetet ki lehet metszeni egy kockából, vagy egy kört egy gömbből. A kocka és a gömb háromdimenziós testek, olyan négydimenziós testekből kimetszve, amelyet az emberek csak sejtéseikben és álmaikban ismerhetnek, amelyek viszont egy ötdimenziós testből vannak kimetszve és így tovább, egészen az őstípus végtelenségének szédítő és elérhetetlen ormáig. Az ember világa és az ember istenei pusztán egy infinitezimális dolog infinitezimális szakaszát jelentik. Ennek az apró egésznek a háromdimenziós fázisát az Első Kapunál érte el, ahol ‘Umr at-Tawil gerjeszti az Ősök álmait. Noha az emberek ezt tekintik valóságnak és a sokdimenziós gondolkodást irreálisnak tartják, épp az ellenkezője az igaz. Amit mi anyagnak és valóságnak vélünk, az árnyék és érzékcsalódás, és amit árnyéknak, érzékcsalódásnak nevezünk, épp az az anyag és valóság.
Az idő mozdulatlan, folytatták a hullámok, nincs kezdete és vége. A mozgás, a változások oka, csupán érzékcsalódás. A valóság is érzékcsalódás, csupán a lények dimenzióközti szűk látóterében jelenik meg, ahol nincsenek olyan dolgok, mint múlt, jelen és jövő. Az emberi gondolatok az időről csupán azzal függnek össze, amit változásnak hívnak és amely maga sem más, mint illúzió. Minden, ami volt, van és lesz, egyszerre létezik.

A hullámok jelentőségteljes csönd után folytatták. Amit a néhány dimenzióra kiterjedő zónák lakói változásnak neveznek, az csupán saját tudatuk működése, amely különböző kozmikus szögekből látja belterjes világukat. Ahogyan a kúp metszésével létrehozott alakokat változtatja a metszés szöge és lesz belőlük kör, ellipszis, parabola, vagy hiperbola, miközben a kúp változatlan marad, ugyanígy tűnik a saját szempontunkból, a kozmikus szögtől függően változásnak a változatlan és végtelen valóság. A belső világok silányka lényei e szögek válfajainak rabszolgái, mivel néhány ritka kivételtől eltekintve nem tudják megtanulni, miként uralkodjanak rajtuk. Csupán a tiltott dolgok néhány tudósa szerez némi fogalmat erről az uralomról, miáltal képesek lesznek meghódítani a teret és a változást. De a Kapun kívüli lények parancsolnak a kozmikus látószögeknek, és akaratuktól függően láthatják töredékes mozaiknak vagy változatlan totalitásnak a mindenséget.

Ismét elültek a hullámok, Carter pedig homályosan és elborzadva kezdte megérteni az elveszett egyéniség talányának hátterét, amitől eleinte annyira iszonyodott. Ösztöne összerakta a kinyilatkoztatás cserepeit, és mind közelebb és közelebb juttatta őt a rejtély megfejtéséhez. Megértette, hogy már az Első Kapu előtt rázúdulhatott volna a félelmetes kinyilatkoztatás és miriádnyi földi alakmásba porlasztotta volna lényét, ha ‘Umr at-Tawil varázslata nem hárítja el, azért, hogy Carter megfelelően használhassa a kulcsot az Utolsó Kapunál. Tisztább tudásért esdekelve gondolathullámokat bocsátott ki, vágyván részletesebben ismerni a kapcsolatot, amely összekötötte különböző aspektusait: azt a töredéket, amely most a Végső Kapu mögött volt, azt, amely még mindig a hatszögszerű emelvényen ült az Első Kapun túl, az 1883-as fiút, az 1928-as férfit, különböző őseit, akik örökségét, énjének védőfalát kialakították, más eonok, más világok névtelen lakóit, akiket a legvégső megértés amaz iszonyú első felvillanásában azonosított. Válaszképpen lassan megindultak a Lény felől a hullámok, megpróbálva világossá tenni azt, ami már-már túl volt a földi elme határain.

Ezek mind meghatározott dimenziók lényeinek sorából származnak, folytatták a hullámok, és nagyságúak egy dimenzión túli tér örök archetípusának megnyilvánulásai csupán. Valamennyi lény: fiú, apa, nagyapa és így tovább, egyáltalán az egyedi lények minden állapota – csecsemő, kisgyermek, kamasz, felnőtt – pusztán egyetlen ugyanannak az archetipikus és örök lénynek a végtelen fázisai közül. Változatait az határozza meg, milyen szögben metszi az öntudatsíkot. Minden kor Randolph Carterei, Randolph Carter valamennyi őse – legyenek emberiek, vagy ember előttiek, földiek és Föld előttiek, mindezek csupán egy végső, örök, téren és időn kívül álló “Carter” változatai, fantom kivetítődések. Minden esetben az határozza meg őket, hogy véletlenül milyen szögben metszi azt a tudatsíkot az őstípus.

A szög apró változása miatt lesz a mai diákból tegnapi gyermek, lesz Randolph Carterből Edmund Carter, a varázsló, aki 1692-ben futott el Salemből az Arkham mögötti hegyekbe, vagy az a Pickman Carter, aki 2169-ben sajátos eszközökkel állítja majd meg az Ausztráliára törő mongol hordákat. Ez a szögmódosulás alakíthat át egy emberi Cartert egy olyan ősibb létezővé, mint amilyenek az Arcturus körül keringő Kythamil kettős bolygóról szálltak alá, hogy benépesítsék az ősi Hyperboreát, és a képlékeny, fekete Tsathogguát imádták. Egy földi Carterből lehet egy távoli előd, egy kimondhatatlan alakú kythamili, vagy még ősibb lény, a galaktika közi Stronti lakója, vagy négydimenziós gáznemű tudat egy régebbi idő-tér kontinuumban, vagy eljövendő növényi agy egy elképzelhetetlen pályán keringő sötét, radioaktív üstökösön – és így tovább, végtelen kozmikus körben.

Az őstípusok, lüktették a hullámok, a Feneketlen Szakadék népéhez tartoznak – formátlan, kimondhatatlan lények, akikről kevés álmodónak van fogalma az alsó világokban. Valamennyiük vezére az a Lény, aki éppen most tanítja Cartert …és aki valójában magának Carternek az őstípusa. Hogy Carter és minden felmenője oly kielégíthetetlen szorgalommal tanulmányozta a tiltott kozmikus talányokat, ez egyenesen abból következik, hogy a Legelső Őstípus leszármazottai. Mert minden világ valamennyi nagy varázslója, gondolkodója, művésze az Őstípus vetülete. (…)

H. P. Lovecraft: Az ezüstkulcs kapuin át (Through the Gates of the Silver Key) 1926
részlet

Thomas Dylan: És nem vesz rajtuk erőt a halál

És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Olybá vétetnek majd a pőre holtak,
Mint lakói a szélnek s esti holdnak;
Míg csontvázuk letisztogatva korhad,
Csillag gyúl ki könyökön s lábfejen;
Ki elveszti eszét, majd észre tér,
Ki tengerbe vész, ismét partot ér;
Szeretők halnak, él a szerelem;
És nem vesz rajtuk erőt a halál.

És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Bár a tenger örvényei alatt
Nyugosznak, holtuk meddő nem marad;
Kínpadra vonva, hol az ín szakad,
S kerékre kötve, meg nem törhetők;
Kezük között kettéhasad a hit,
S orrszarvú bűnök testüket átdöfik;
Minden széthull, de ellenállnak ők;
És nem vesz rajtuk erőt a halál.

És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Nem hallják immár a sirály jaját
S a parton megtörő hullám zaját;
Hol virág lélegzett, fejét virág
Nem emeli az esős szélbe már;
Bár nincs eszük, s feküsznek mereven,
Lényegük általüt a százszorszépeken,
S nap felé tör, amíg csak a nap áll,
És nem vesz rajtuk erőt a halál.

Fordította: Kálnoky László

A tudatlanságról

Howard Phillips Lovecraft

A legirgalmasabb dolog a világon, azt hiszem, az, hogy az emberi elme képtelen kapcsolatot teremteni a különálló események között. A tudatlanság nyugalmas szigetén élünk, a végtelenség fekete óceánjának közepén, s nem úgy rendeltetett, hogy messzire utazzunk innen. A tudományok – melyek közül mindegyik a maga irányában tör előre – mindeddig nem sokat ártottak nekünk; ám egy napon sor kerül majd a szerteágazó tudás mozaikköveinek összeillesztésére, s ez a valóságnak oly rémületes távlatait fogja megnyitni, hogy vagy eszünket vesztjük e kinyilatkoztatástól, vagy a halálos világosság elől egy új sötét kor békéjébe és biztonságába menekülünk.

H.P. Lovecraft: Cthulhu hívása (részlet)

Louis Pauwels, Jacques Bergier: Mágusok hajnala (részletek)

Louis Pauwels, Jacques Bergier: Mágusok hajnala

A mi módszerünk alkalmazkodik a korhoz (amely több szempontból a reneszánszhoz hasonlítható), és a tolerancia elvén alapszik. Vége az inkvizíciónak. Nem vagyunk hajlandók tényeket figyelmen kívül hagyni és feltevéseket elvetni. A lencseválogatás hasznos cselekedet: a kavics alkalmatlan a fogyasztásra. De semmi sem bizonyítja, hogy némely kizárt feltevést és némely tagadott tényt ne lehetne bevenni. Mi nem a kényes, mindenre érzékeny embereknek dolgozunk, hanem azoknak, akiknek, mint mondják, jó a gyomra.

Jacques Bergier Louis Pauwels


Lavoisier imigyen bizonyította, hogy nincsenek meteoritok: „Már csak azért sem hullhat kő az égből, mert az égben nincs kő.”

Antoine Laurent Lavoisier


A szerénység úgy kívánja, hogy tisztelettel beszéljünk a régiekről, különösen, ha nem ismerjük tökéletesen műveiket. Habár Newton szinte betéve ismerte őket, a legnagyobb tisztelettel viseltetett irántuk, igazi lángelmének, felsőbbrendű szellemnek tekintette őket, akik minden téren sokkal messzebre jutottak felfedezéseikben, semmint mi napjainkban sejthetnénk abból, ami írásaikból fennmaradt. Mert több ókori írás veszett el, mint amennyi fennmaradt, és talán a mi új felfedezéseink nem érnek fel régi veszteségeinkkel.

Isaac Newton


Talán az alkímia egy elpusztult tudomány morzsáit rejti magában, amely morzsákat kellő hivatkozási alap híján nehéz megértenünk és alkalmaznunk. E morzsákból kiindulva persze sok a sötétben való tapogatózás, de mindig ugyanaz a határozott cél. Vannak azután mindenféle műszaki, erkölcsi, vallásos magyarázatok. Végül pedig a morzsák ismerőiben a titoktartás parancsoló szüksége is munkál.


Úgy véljük, hogy a mi civilizációnk talán más körülmények közt, más szellemi szögben érte el valamely régebbi civilizáció tudását, és nagyon is érdekelt volna abban, hogy a lehető legkomolyabban kivallassa a régi időket, saját fejlődését előmozdítandó.


A férfi, akiről most szólni fogunk, már régen eltűnt úgy, hogy látható nyomokat nem hagyott maga után. Illegalitásba vonult, szándékosan elvágva minden szálat századunk és önmaga közt. Bergier feltételezi, hogy arról a férfiról van szó, aki Fulcanelli álnéven két különös és csodálatos könyvet írt 1920-ban: Bölcsek hajlékai, A katedrálisok titka. Ezeket a könyveket Eugéne Cansilet gondozásában adták ki, aki sohasem fedte fel a szerző kilétét. Bizonyosan az alkímiáról írt legfontosabb művek közé tartoznak. Fölényes tudásról, bölcsességről tanúskodnak, és nem egy nagy gondolkodót ismerünk, aki tiszteli Fulcanelli legendás nevét. 1937-ben, egy júniusi délutánon Jacques Bergier úgy vélte, alapos oka van feltételezni, hogy Fulcanelli beszélt hozzá a Párizsi Gázművek kísérleti laboratóriumában:

– Úgy gondolom, a múltban voltak olyan civilizációk, amelyek ismerték az atomenergiát, de az energiával való visszaélés teljesen megsemmisítette őket.

– Kérem higgye el, hogy a régi műszaki vívmányok egy-egy része fennmaradt. Azt is kérem, töprengjen el azon a tényen, hogy az alkimisták erkölcsi és vallásos megfontolásokat is belekevertek kutatómunkájukba, míg a modern fizika néhány nagyúr meg egypár gazdag libertinus kedvteléséből született a XVIII. században. Tudattalan tudomány… Úgy gondoltam, jobb, ha itt-ott figyelmeztetek néhány kutatót, de egyáltalán nem reménykedem, hogy intésem meghozza a maga gyümölcsét. Mellesleg, nincs is szükségem reménységre.

– Tudnia kell, hogy a hivatalos, fejlődő tudományban egyre fontosabb lesz a megfigyelő szerepe. A relativitás, a bizonytalanság elve jól példázza, milyen nagy szerepet játszik napjainkban a jelenségekben a megfigyelő. Az alkímia titka a következő: van rá mód, hogy úgy alakítsuk az anyagot és az energiát, hogy olyasmit idézzünk elő, amit a jelenlegi tudomány erőtérnek nevezne. Ez az erőtér hat a megfigyelőre, és előnyös helyzetbe hozza a világegyetemmel szemben. Ebből a kedvező helyzetből közel kerülhet azokhoz a valóságokhoz, amelyeket a tér és az idő, az anyag és az energia általában eltakar előlünk. Ezt nevezzük mi Nagy Műnek. S hogy mi lesz azokkal, akik megtalálják ezt a titkot? Talán egy napon meg fogom tudni.


Az Oklahomai Egyetem 1954-ben közreadta a guatemalai indián törzsek XVI. századból származó annaleseit. Fantasztikus elbeszélések, legendás lények felbukkanása, istenek képzelt erkölcsei. Ha alaposabban megvizsgáljuk őket, azt tapasztaljuk, hogy a kakcsikel indiánok egyáltalán nem őrült történeteket beszélnek el: a spanyol hódítókkal történt első találkozásaikat örökítik meg a maguk módján. A spanyolok a kakcsikel indián „történészek” képzeletében az ő mitológiájuk és hagyományaik szereplői mellett foglaltak helyet. Így kapott a valóság mesés színt, és nagyon valószínű, hogy azokban a szövegekben, amelyeket tisztán népinek vagy mitologikusnak tekintenek, ügyetlenül előadott valóságos tények is szerepelnek a képzelt tények közé keverve. Senki sem választotta külön a két dolgot, így azután több évezredes irodalom hever a szakkönyvtárainkban a „legendák” polcain, és egyetlen pillanatra sem jut eszükbe, hogy talán valóságos tények kiszínezett elbeszélésére bukkanhatnánk bennük.

kakcsikel család


1896-ban jelent meg egy angol író, M.P. Shiel elbeszélése, amelyben elolvashatjuk, hogyan teszi tönkre Európát egy szörnyű bűnözőbanda, amely legyilkolja az emberiség fejlődésére kártékonynak tekintett családokat, és elégeti a tetemeket. Az elbeszélés címe: Az S. S.-ek. Goethe azt mondotta: „A jövendő eseményei előre vetítik árnyukat”, s bizony könnyen meglehet, hogy azokban az emberi művekben és cselekedetekben, amelyeket általában idegennek tartunk „a történelem menetétől”, a közfigyelmet foglalkoztató fontos dolgoktól távol találjuk meg a jövő hullámtörésének igazi értelmezését és kifejezését.

M. P. Shiel


Amikor 1945. május 8.-án vége lett a második világháborúnak, azonnal kutatócsoportokat indítottak útnak, hogy pásztázzák végig a legyőzött Németországot. A csoportok beszámolóit nyilvánosságra hozták. Csak a katalógus 300 oldalt tesz ki. Németország 1933-tól kezdve különült el a világ többi részétől. Tizenkét év alatt a Reich technikai fejlődése meglepően eltérően fejlődött. A németek ugyan elmaradtak az atombomba terén, de olyan hatalmas rakétákat terveztek, amilyenhez fogható sem Amerikában, sem Oroszországban nem volt. Nem ismerték ugyan a radart, de legalább olyan hatásos, infravörös sugárral működő detektort dolgoztak ki. Nem fedezték ugyan fel a szilikont, de teljesen újszerű szerves kémiát fejlesztettek ki (a nyolc szénatomos gyűrűn alapuló kémiát). A műszaki világ eme gyökeres különbségei mellett még elképesztőbb bölcseleti különbségekre derült fény… Elvetették a relativitáselméletet, és részben a kvantumelméletet is figyelmen kívül hagyták. Világképük elborzasztotta volna a szövetséges asztrofizikusokat: az örök jég elmélete mellett foglaltak állást, amely szerint a bolygók és a csillagok az űrben lebegő jégtömbök voltak. Ha némi kapcsolat és véleménycsere ellenére ilyen szakadékok keletkezhettek a mi modern világunkban tizenkét év leforgása alatt, mit gondolhatunk azokról a civilizációkról, amelyek a régmúltban fejlődhettek ki? Milyen mértékben képzettek a mi régészeink ahhoz, hogy meg tudják ítélni a maják vagy a khmerek tudományának, technikájának, gondolkodásának, ismereteinek fejlettségi fokát?

reich


(…)az Egyesült Államok társadalmi helyzete szüntelenül javul, és hogy immár az a nagy gond: hogyan használhatnák fel minél ésszerűbben a szabadidőt. (…) A nagyvárosokban millió számra tömörülnek bandákba „az ok nélkül lázadó” fiatalok, a húszmillió egyén, aki csak úgy tudja elviselni ezt az életmódot, hogy olyan veszedelmes kábítószerekhez nyúl, mint a morfin vagy az ópium. Úgy látszik, nem fogták fel, milyen fontos az életcél. Ha majd minden amerikai családban két kocsi lesz, akkor majd vesznek egy harmadikat. Ha a tévékészülékek piaca telítődik, fel kell szerelni a gépkocsikat is.(…)


Ha egy keresztes lovag visszatérne közénk, mindjárt azt kérdezné, miért nem vetjük be az atombombát a hitetlenek ellen. Ha elég erős és elég nyílt szellemű, végeredményben nem is a gépeinken fog ámuldozni, hanem azon, hogy még mindig a hitetlenek kezén van a fél szent sír, a másik fele meg mellesleg a zsidók kezén. Azt fogná fel a legnehezebben, mire jó az a gazdag és hatalmas civilizáció, amelynek gazdagságát és hatalmát nem egyértelműen Jézus dicsőségének szenteljük.


Vajon valóban történelem az, amit mi történelemnek hiszünk, úgy értem, birodalmak összeomlása, csaták, politikai forradalmak, jórészt véres dátumok? Megvallom önöknek, hogy én nem hiszem, és ha meglátok egy-egy iskolai tankönyvet, gondolatban legszívesebben a negyedrészét kihagynám…

Az igazi történelem nem a határok át- meg átrajzolása. Hanem a civilizációk története. A civilizáció pedig egyrészt a technika fejlődése, másrészt pedig a szellemiség fejlődése. Az embernek olykor eszébe ötlik, hogy vajon a politikai történelem jórészt nem élősködő történelem-e.

Az igazi történelem anyagi szempontól a technika története, amelyet álcáz és elnyom a politikai történelem, kisajátítva a helyét és még a nevét is.

De még inkább az ember fejlődése a szellemiségen belül az igazi történelem. Az emberiség rendeltetése az, hogy elősegítse a szellemi ember felszabadulását, önmegvalósítását, hogy segítsen neki azzá válni, ami – ahogyan egy bámulatos indiai mondás fogalmaz. Persze a nyilvánvaló történelem csak mészárszék. Ha a történelem csupán ennyi volna, nem maradna más hátra, mint becsapni a könyvet, és fohászkodni, hogy a nirvánában lépjünk az örök vadászmezőkre… De én szeretném azt hinni, hogy a buddhizmus hazudott, és a történelem nem ez.

René Grousset

René Grousset


“Réges-régen, amikor rosszcsont kutyaütő voltam, szombatonként kénytelen voltam az atyai üzletben dolgozni, az volt a feladatom, hogy lekaparjam a versenytársak konzervdobozairól a címkét, és a szüleimét ragasszam rájuk. Egy napon valóságos gyümölcs- és zöldségkonzervhegyet kaptam, de nem volt már csak őszibarackos címkém. Először felragasztottam az őszibarackos dobozokra, azután következtek a sárgabarackosok. És akkor arra gondoltam: talán a sárgabarack nem barack? És egy-két fajta szilva nem inkább barack-e? És azzal csalafintán vagy tudományosan minden szilvás, cseresznyés, babos és zöldborsós dobozra ráragasztottam az őszibarack címkét. Hogy mi volt az indokom? A mai napig sem tudom, mert nem határoztam még el, tudós vagyok-e, vagy humorista.”

Charles Hoy Fort

Charles Hoy Fort


Minden ember magában hordozza Pathmosát. Szabadságában áll felhágni vagy nem felhágni a szabadság irtóztató hegyfokára, ahonnan felsejlik a köd. Ha nem hág fel, megmarad a köznapi életben, a köznapi tudatban, a köznapi hitben, a köznapi kételyben, és ez jól van így. A lelki nyugalmát tekintve természetesen így a legjobb. Ha felhág erre a bércre, fogságba esik. Felsejlenek előtte a csoda mélységes hullámai. Senki sem láthatja büntetlenül ezt az óceánt… Makacsul kitart a vonzó szakadék, a titok kifürkészése, a föld meg az élet közönye, a tilosba való behatolás, a tapinthatatlan megérintése, a láthatatlan megpillantása mellett, visszatér, visszafordul, odakönyököl, fölébe hajol, megteszi az első lépést, azután a másodikat, és így hatol be az áthatolhatatlanba, és így jut el a végtelen állapot határtalan tágasságába.

Victor Hugo

Victor Hugo


Végezetül úgy véljük: az alkimista a legenda szerint az anyag “megmunkálása” végén önmagában is egyfajta transzmutációt végez. Ami a tégelyben lezajlik, az a tudatában vagy a lelkében is lezajlik. Valamilyen állapotváltozás következik be. Minden hagyományos szöveg hangsúlyozza ezt, amikor felidézi a “Nagy Mű” megszületésének pillanatát, vagyis amikor az alkimista “megvilágosodott ember” lesz. Az az érzésünk, a régi szövegek így fogalmazzák meg az anyagra és az energiára vonatkozó törvények valódi megismerését, ide értve a műszaki megismerést is. Civilizációnk e felé a megismerés felé halad öles léptekkel. Egyáltalán nem tartanánk képtelennek azt az ötletet, hogy a viszonylag közeli jövőben az embernek “állapotváltozáson” kell átmennie, mint az egyszeri alkimistának, s valamilyen transzmutáció zajlana le benne. Hacsak civilizációnk el nem pusztul teljes egészében egy pillanattal azelőtt, hogy célba érne, mint ahogyan talán más civilizációk is eltűntek. De még az utolsó világos pillanatunkban ne veszítsük el a reményt, gondoljunk arra, hogy ha a szellem kalandja megismétlődik, mindig a spirális magasabb fokára jut el. Akkor más évezredekre hagyjuk a feladatot, hogy végigcsinálja ezt a kalandot, a mozdulatlan középpontig, mi pedig reménykedve süllyedünk el.


Lehetséges-e, hogy vannak köztünk külsőleg hozzánk hasonló lények, akiknek a viselkedése éppoly különös szemünkben, mint a „kérészé vagy a bálnáé”? A józan ész azt diktálja, hogy arról tudnánk, hogy mégiscsak látnánk, ha felsőbbrendű egyének élnének köztünk.

Amennyiben nem tévedünk, John W. Campbell szedte ízekre ezt a józan észt az Astounding Science Fiction című folyóirat 1941-es számának vezércikkében:

Senki sem megy el az orvosához azzal, hogy remekül érzi magát. Senki sem keresi fel a pszichiátert, hogy tudassa vele: az élet könnyed és gyönyörűséges játék. Senki sem fog becsengetni a pszichoanalitikus ajtaján, hogy bejelentse neki: semmiféle komplexusa nincs. A kedvezőtlen mutációk kiszűrhetőek. Na és a kedvezőek?

Igen ám – így a józan ész -, de a mutánsok elárulnák magukat csodálatos intellektuális tevékenységükkel.

Nem addig van az! – így Campbell. Egy zseniális ember, aki a mi fajunkhoz tartozik, egy Einstein például, közli munkájának eredményét. Felhívja magára a figyelmet. Ami rendkívül sok kellemetlenséget, bizalmatlanságot, értetlenséget, fenyegetőzést, száműzetést von maga után. Élete végén Einstein kijelentette: „Ha én ezt tudom, inkább elmegyek vízvezeték-szerelőnek.” Az Einstein fölött álló mutáns azonban elég okos ahhoz, hogy elrejtőzzön. Megtartja magának a felfedezéseit. Amennyire csak tud, visszavonult életet él, csak a fajtájához tartozó intelligenciákkal igyekszik kapcsolatot tartani. Heti néhány óra munka elég a szükségletei kielégítésére, fennmaradó idejét olyan foglalatosságoknak szenteli, amelyekről nekünk halvány fogalmunk sincsen.

Csábító feltevés. A tudomány jelenlegi állása szerint azonban egyáltalán nem valószínűsíthető. Az intelligenciáról semmiféle anatómiai vizsgálat nem ad tájékoztatást. Anatole France-nak abnormálisan könnyű volt az agya. Végső soron semmi ok nincs rá, hogy egy mutánst felboncoljanak, kivéve ha baleset áldozata, de még akkor is: hogyan lehetne megállapítani az agysejtet érő mutációt? Nem egészen őrült ötlet azt hinni, hogy csakugyan vannak köztünk magasabb rendű lények. Ha a mutáció valóban csak a véletlen műve, akkor valószínűleg van néhány kedvező mutáció is. Ha valamilyen szervezett természeti erő idézi elő, ha igaz például Sri Aurobindo Ghosé feltevése, vagyis hogy az élet felmagasztosítását szolgáló akaratnak engedelmeskedve születnek, akkor nagyon is sokan vannak. Esetleg már itt is vannak az utódaink.

Minden jel arra vall, hogy pontosan olyanok, mint mi, vagy legalábbis semmiből sem tudjuk megkülönböztetni őket. Egynémely tudományos-fantasztikus szerző természetesen anatómiai különlegességekkel ruházza fel a mutánsokat. Van Vogt híres könyvében, a Slanban úgy képzeli, hogy a hajuk szerkezete különleges: a hajszálak telepatikus érintkezésre szolgáló antennaszerűségek. A szerző erre az alapötletre szép, de iszonyatos, a felsőbbrendűeket üldöző történetet épít fel, amely emlékeztet a zsidóüldözésre. De megesik, hogy a regényírók egy kicsit gazdagítják a természetet, hogy leegyszerűsítsék gondjaikat.

Ha létezik telepátia, egészen bizonyos, hogy nem hullámokban terjed, tehát semmi szükség hozzá antennára. Ha hiszünk az irányított evolúcióban, akkor feltételeznünk kell, hogy saját védelmében a mutánsnak szinte tökéletes álcázó eszközei vannak. Az állatvilágban lépten-nyomon találkozhatunk a rászedett rablóval, akit becsapott az elképesztő tökéllyel száraz levélnek, faágnak, sőt ürüléknek „álcázott” zsákmány. Sőt az ehető fajták „ügyessége” olykor odáig terjed, hogy utánozzák az ehetetlen fajták színét. Amint André Breton olyan jól látta, aki úgy érzi, hogy „nagy áttetsző lények” vannak köztünk, lehetséges, hogy azért nem látjuk meg őket, mert elrejtőznek „valamilyen álcázás révén, amelyet kézséggel elképzelnénk, de csak az utánzó állatok formaelméletével és tanulmányozásával határozhatnánk meg”.

– Az új ember köztünk van! Itt van! Értik már? Mondok egy titkot: láttam az új embert. Rettenthetetlen és kegyetlen! Féltem tőle! – üvöltötte Hitler remegve.

Egy másik szellem, Maupassant páni félelmében, az őrület szélén, halálsápadtan és verejtékben fürödve, zaklatottan írta meg a francia irodalom egyik legnyugtalanítóbb szövegét, a Horlát:

„Most már tisztán látok és értek mindent. Az ember uralmának vége.

Megérkezett! Ő, akitől rettegve féltek a primitív népek, ő, aki ellen ördögűzéssel védekezett a nyugtalan papság; akit boszorkányok idéztek sötét éjszakákon, de akkor még hasztalanul idézték; akit a világ mulandó urai – megsejtve létezését – gnómok, szellemek, kísértő lelkek, tündérek, koboldok torz vagy kecses figurájába öltöztettek. Az ősi, egyszerű félelem otromba megfogalmazása után az éleslátású ember sejtése már világosabb volt. Mesmer megértette, és az orvosok már tíz évvel ezelőtt határozottan megfogalmazták erejének lényegét – előbb, mintsem hatalmát gyakorolta volna. Játszottak az új hatalmasság fegyverével, a rabszolgává süllyedt emberi lelken uralkodó rejtelmes akarattal. Magnetizmus, hipnózis, szeggesztió – és isten tudja, hányféleképpen nevezték még. Láttam, úgy játszadoznak ezzel az iszonyú erővel, akár a vigyázatlan gyerekek. Jaj nekünk! Jaj az embernek! Megjelent!… Megjelent!… Hogyan is nevezi magát?… Azt hiszem… mintha kiáltaná a nevét, de nem értem… igen… hangosan mondja… Figyelek… nem értem… ismétli… Horla… Most megértettem… Horla… ő az… Horla… megjelent!…


Louis Pauwels, Jacques Bergier: Mágusok hajnala (Móra, 1989)
eredetileg: Louis Pauwels, Jacques Bergier: Le matin des magiciens (Éditions Gallimard, 1960)

Mártonffy András: Ült a folyóparton

1887.
Ült a folyóparton. Nézte a kék eget, amelyen habos bárányfelhők rohangálva, egymással versenyezve habzsolták a nap sugarait. Nézte a vizet, az apró hullámokon ugráló csillogást, a nagyobb hullámok méltóságteljes halálát, ahogy a partnak ütközve semmivé porlottak. A túlparton ezerféle növény, burjázó zöld vadon. Elképzelte a bújó őzet, a vonuló szarvast, a rémülten menekülő nyulat, a vadászó rókát és görényt. Ismerte őket. Érezte lába alatt az avar picit pattogó ropogását, az arcába tapadó ökörnyálat, a som fanyar ízét. A remegő víztükör fölé hajolt, élvezettel szürcsölte a vizet. Tarkóját barátságosan simogatták a napsugarak. Apró szellő hűsítette átizzadt testét. Örült az életnek. Megfordult a szél, orrába vágta a távoli bőrgyár keserű-csípős szagát.

1987.
Ült a folyóparton. Nézte az eget, a rohanó felhőket s a vonuló füstcsíkokat. Nézte a töményzöld vizet, a benne lebegő moszatszigeteket, hínárerdőket. A túlparton ritkás facsoport, néhány vakondtúrás. Szeretett volna megfürödni, kívánta a vizet. De hát a tiltó táblák…

2017.
Ült a folyóparton. Nézte a szürkeséget, maga előtt és maga fölött, a szürke betonerdő a távolban már eltakarta a földbe hanyatló napot. A túlparton ványadt bokrok, hangyaraj lakmározik egy üregi nyúl teteméből. Undorodva köpött maga elé, a benzineskannák, autógumik, papírdarabok rohadó útvesztőjébe.

2037.
Ült a folyóparton, nézte a lassú lávaként hömpölygő szennyet, orrában érezte a mindent belepő szagot, partra vetett halak, orsóvá csavarodott giliszták, a megégett fű nyomasztó bűzét. A túlpart szikes talaján néhány apró rágcsáló vonszolta magát.

2047.
Ült a folyóparton. Nézte a habzó, bugyborékoló fekete erecskét, a túlparti sivatagban a halvány nap által megvilágított rikító csontmaradványokat.

2052.
Elég volt – sóhajtott fel -, és letépte az oxigénmaszkot.

sötétség