A gyorsan változó világon törte a fejét, amelyben élt. Új világ ez, science fiction társadalom, amely nyugtalanító sebességgel és erővel ver gyökeret. Egyszerre volt lelkesítő és ijesztő ebben a korban élni. Az emberiség képes elérni a csillagokat, óriási lépésekkel kijutni ebből a világból a világmindenségbe, de a fajok megszerezték azt a képességet, hogy elpusztítsák magukat, mielőtt az elkerülhetetlen elvándorlás megkezdődne. Az új technológiák – mint a számítógép is – megszabadították az embert a robottól, rengeteg időt tudtak megspórolni.

Mégis… ez a felszabadult idő, úgy tűnik, nem jelent több pihenést vagy több alkalmat a meditációra vagy a gondolkodásra. Minden egyes technológiai hullám csak felgyorsította az életritmust; nőttek a teendők, több lett a tapasztalni való, és az emberek belevetették magukat az élményszerzésbe, hogy kitöltsék azokat az órákat, amelyek csak pillanatokkal korábban szabadultak föl. Minden év gyorsabban telt, mint az előző, mintha Isten felcsavarta volna az időszabályozó gombját. Ami ismét csak nem volt jó, mert sok ember számára még az Isten-eszme is megszűnt létezni abban a világban, amely nap mint nap megszabadulni kényszerült rejtélyeitől. A tudomány, a technika és a változás váltak istenné, ez lett az új szentháromság; s ezek az új istenek nem voltak kegyetlenek és ítélkezők, mint a régiek. Ugyanakkor túlságosan hidegek voltak és közönyösek ahhoz, hogy enyhülést tudtak volna nyújtani a betegeknek, a magányosoknak és az elveszett embereknek.

Dean R. Koontz: A rettegés ajtaja (részlet)

Carrie Henn teljes neve: Caroline Marie Henn. Mindenféle színészi tapasztalat nélkül választották ki Newt szerepére (Aliens), és más filmben azóta se játszott. Jelenleg iskolai tanárnő. Abbahagyta…

Az autózás hajnalán az emberek versenyt próbáltak futni a kocsikkal, ami akkor roppant mulatságos volt, de ma már senkinek sem jutna ilyen az eszébe. Az emberek pedig ugyanúgy futnak tovább, de már csak egymással versenyeznek.

Áll a füvön. A melegtől reszket a levegő. Egyszer csak kitárja két karját és az udvarnak ugyanazon a pontján, ahol kislánykorában, forogni kezd. Forog. forog és amikor már beleszédül, lefekszik, hanyatt a gyepre, megmarkolja az erős füvet, nézi az imbolygó fákat, a tetőt, a tetőn a cserepeket, nem bánja a szédülést, nem várja, valójában nem is akarja, hogy megálljon körülötte a világ.

Egy jó gazdasszony ablakában volt két mag. Egy napon a szél elrepítette őket, és nagyon távol értek földet egymástól. Az egyik dús, jó földet kapott, a másikat egy sziklarepedésbe dobta le a szél. Egyszer levelet váltottak.

A szerencsés fa levelében ez állt: “Én jó földben kaptam helyet, hideg szél nem nagyon fúj, nem panaszkodhatok.”

A szerencsétlen fa válasza ez volt: “Engem alig maroknyi föld táplál, hideg szelek gyötörnek, én sokat panaszkodhatok. Biztos vagyok benne, hogy teneked lesz gyümölcsöd, de nekem ez az utolsó nyaram. Ég veled, barátom.”

(Ez a mese jutott eszébe egy tizenegy éves kisfiúnak a boldogságról.)