Menjetek csak ki az utcára, nézzetek körül az én szemeimmel (“Ha nem hiszed, menj ki az utcára, és nézd meg magad!” – ordította Grandpierre az egyik koncertjén, igazság szerint ehhez ki sem kell mozdulni, elég egy tükör). Nézzétek meg a sok szemét zombit, a fagyott arcokat, a néma mosolyokat, amit belső kígyóikra villantanak, az eladónőt, akinek a karja automata pózba merevedett, ha a kezéhez érinted a pénzt, rázárulnak a robotujjak, a buszsofőröket, a villamosvezetőket, és az ilyet nem könnyű elfelejteni, a koromnyomot a falon, az üzlet fölött, ahová molotovot dobtak valakik, meg ott, ahol égve hagytam egy csikket, és leégett a fél ház, majdnem.

Menjetek csak ki a temetőkbe, a nem létező erdőkbe, nézzétek a falakat, amelyek öregebbek, mint bármelyikünk, a motyogókat, az üdvözült őrülteket, a fogódzkodóba kapaszkodó fogódzó nélkülieket, a kismamát, aki már csak megszokásból szül, azokat, akik ebből az egészből tőkét próbálnak kovácsolni, ezt a nyomort, ezt a szégyent.

Mikor lángra lobban az egész, diadalmasan fogunk elsétálni, azt hajtogatva, mi sehol sem hibáztunk. Én is ezt fogom mondani, ha egy mód van rá, s én is veletek fogok kóborolni a semmi rétjein, mert befogadni minket, leprásokat, nem fognak, sehol.

Hogy volt az a dolog az aidsszel meg a buzikkal? – kérdezik majd más világok határőrei, és szépen visszafordítanak az ígéret földjéről mindannyiunkat. Mi leszünk a pusztaság népe, János egész nap a jelenések könyvéből fog idézni, s mi a lélektől hajtva vigyorgunk majd: hátha igaza van, s tényleg ismét fölemészt a tűz, mindent, újra és újra, amíg csak létezés van a földön, halálnak kell lennie, így van ez rendjén. Viszlát, halak, madarak, delfinek, rinocéroszok, csak az ember maradt, ez a szörnyű gyülekezet, s a film végén kiírják: a faj, mely önként irtotta ki magát.

Szilágyi Cs. Tibor: Harakiri (részlet)