Amikor 1939-ben a német kémikus, Otto Hahn felfedezte az atomhasadás elvét, az egész világ katonai köre felfigyelt. A világ a történelem legvéresebb összeesküvésére készült, és sokaknak világos volt, hogy az atomfegyver sorsdöntő fordulatot hozhat. Szerencsére a náci Németország nem vitte végig az atombomba gyártását. Az amerikaiak azonban igen, így 1942-ben megkezdődött a Manhattan-terv, amely azzal végződött, hogy két japán városra, Hirosimára és Nagaszakira atombombát dobtak. A projektben részt vett a fiatal tudós, Louis Slotin is. Már korábban dolgozott az első működő atomreaktor építésén, és már fiatalkorában az atomfizika szakértőjének tekintették. Különösen a rakétaindító szerkezet szerelésében volt kitűnő.

A végzetes keddi nap:

A háború után a Los Alamosban lévő kutatóközpontban folytatódott az atomkutatás, 1946. május 21-én, kedden is. Ezen a napon Louis Slotin kollégáival azt kutatta, hogy milyen feltételek mellett lehet láncreakció. Kísérletükhöz két fém félgömböt használtak, melyek közepe radioaktív plutóniummal volt töltve. Amikor a két félgömb közeledett egymáshoz olyan mennyiségű plutónium keletkezett, hogy beindulhatott a láncreakció. Az egész kísérlet kísértetiesen hasonlított egy mérges kígyó ingerléséhez, meztelen lábbal…

Kék villanás és nagy a baj:

Slotin a kísérletben kézzel, egy csavarhúzó segítségével tartotta távol egymástól a félgömböket. A csavarhúzó hirtelen kiesett Slotin kezéből, és a két félgömb összekapcsolódott. A laboratóriumot kék villanás ragyogta be, és a sugárzás túlhaladta a kritikus értéket. Louis Slotin tisztában volt vele, hogy nagy baj van, de lélekjelenlétének köszönhetően sikerült a két félgömböt szétszakítani egymástól. Kollégái így megmenekültek, de Slotin szervezetébe a sugárzás halálos dózisának a többszöröse került. “Ti rendben lesztek, de én már el vagyok intézve” – mondta, amint a halálra rémült kollégáihoz fordult. Sajnos igaza volt, kilenc nap szenvedés után elhunyt a kórházban. 21 Sv dózist kapott.

Először 6 éve találkoztunk. Ismeretségünk kezdetén az apa hallani sem akart a fotózásról, nem is engedte, hogy fényképezzek, és csak szép lassan barátkozott meg a helyzettel. Akkoriban az egész család nagyon vad volt, a gyerekek először elbújtak, amikor meglátták a fényképezőgépet a kezemben. Ám ezután két gyerekét ábrázoló fotómmal I. díjat nyertem a Nők Lapja fotópályázatán, a képek megjelentek, a Székelyföldön szinte mindenki látta. “Lehet rámtámad” – gondoltam, amikor legközelebb találkoztunk, de az ellenkezője fogadott: nagyon örült, hogy a gyerekek szerepelnek a lapban.

Most éppen mesefilmet néznek a tévében, az édesapa meg mással beszélget. Szándékosan csak az apát fényképeztem a gyerekekkel, mivel a favágó igen durván bánt velük és a feleségével is. Ám csak egyetlenegy kép születhetett, mert ezután már én voltam az érdekesebb…

Benedek Béla favágó, 11 gyermeke közül néggyel az otthonukban, a Hargita megyei Zetelakán:

Nem sokkal a fotó elkészülte után Benedek Béla kis házuk padlásán felakasztotta magát.

Kerekes István, Földgömb 2010. május-június

A szó jó értelmében rokonuk volt a víz, a levegő, a föld, az állatok, a növények… Egy nagy egységben éltek mindezzel, és a fa kérge, a lábuk alá kerülő kő, az égen úszó bárányfelhő, a medve vagy a szálló madár is családtag volt. Érezték mindezt a lehető legtermészetesebben, normális dolog volt ez, nem vita tárgya, nem elmélkedtek fölötte, egyszerűen elfogadták.

Nemere István: Táltosok és sámánok

Egyszer egy indiai hercegnő édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely a szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti.

A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt. Egyetlen szót vésett bele: ELMÚLIK!

Polgár Kriszta Twitter

Amerikai srác a vonaton, tudatmódosítás okán kicsit ébren, kicsit alva, de az egyik állomáson felkapja fejét, mert az világít az állomás homlokán, hogy ISTEN. Meglepő, de nem teljesen tájidegen, gondolja, hogy különös hely ez a Magyarország, nem számít, visszabólint, némileg elégedetten, hogy aztán alig néhány perc múlva rémülten tapasztalja, hogy a következő állomáson már fenyegetőbb felirat fogadja: SZlNTÉN ISTEN.

Megfogadja, hogy soha többé nem használ magyar anyagokat, ezek az őrültek valamit belekevernek az LSD-be, vagy itt egészen máshogy készítik, legalábbis így mesélték nekem, hogy így mesélte másnap rémülten, ziláItan. Nagyjából ez lenne Göd és Alsó-Göd története.

Para-Kovács Imre / Pókermagazin

A Lost egyik részében Said éppen fogságban van (miután visszament az időben), amikor odamegy hozzá Ben (még kisgyermekként) és ad neki egy könyvet, hogy olvasgasson… Ben már többször elolvasta…

Carlos Castaneda: A separate reality (Másik világ kapujában)

1984-ben a prumirimi sámán így vélekedett. “Ebben a faluban én szoktam nevet adni a gyerekeknek. Most azért nem veszek részt a mongarain, mert sok a fehér ember. Elvész az ember ereje, a fehér ember gúnyolódik, azt mondja, »ágyékkötős« indián, azután meg pipás indián, meg kuruzsló. Ezért nem csinálom, csak akkor, ha nincsenek fehér emberek.

Én ezt nem felejthetem el soha, mert Nhanderu istentől kaptam. Ez erőt ad az embernek, kell hozzá pipa és dohány is. Csak azok tudnak énekelni, akik már igen korán szívnak a pipából. A füst megtisztít, szívjuk a füstöt, megtisztul a testünk. Mindezt a fehér ember nem tudja, nevet rajtunk.”

Csiripi sámán: „Mi mai sámánok bizony keveset teszünk, hogy énekeljünk, azaz csaknem mindig kudarcba fulladnak erőfeszítéseink. A Mindenség Urától már nem kapunk énekeket (ihletet). Hogyan is énekelnénk? Egyik reggel arra ébredek, hogy a függőágyban fekszem, s arról énekelek, amit a Túlvilágon kaptam. Mit csinálsz? – kérdi a feleségem. Nincs itthon zsír és só a főzéshez… Erre föl kell kelnem, tele vagyok haraggal, s így nem tudok énekelni.

Hogyan kaphatnánk ihletet, hogyan szerezhetünk tudást a Túlvilág Számos Dolgának Urától, ha mi sámánok éneklés helyett az ültetvényen kell hogy dolgozzunk, hogy családunk ne éhezzen. Mert már nem tisztelnek bennünket, dolgoznunk kell, hogy úgy öltözködjünk, mint a paraguayiak, mivel még a saját parasztjaink is gúnyolódnak a tánchoz használt rituális ékszereink miatt. Éneklés helyett dolgoznunk kell, hogy húst vásároljunk, mert mostanában a Nagy Vaddisznó Ura megakadályozza, hogy a vaddisznók és más állatok csapdáinkat megközelítsék, bármennyit is táncolunk.”

Van a szent Tiannawa-hegyen egy sas, amelyet a piaroák még sosem láttak. A neve Muka Kuyeli.